Steak

Egy régi restanciámat kell lerónom. A mármár vallásos tisztelet, szerelmes rajongás és elfogódott részrehajlás, ami e témához köt, ezeddig ugyanis megakadályozta, hogy tollat ragadjak. Nem is beszélve arról, hogy ebben a témában mások odaadása és profizmusa mellett én olyan vagyok, mint repülésben Gagarin (mély tisztelet) mellett a papírrepülőt hajtogató betapasztott szemüvegű kisdiák még akkor is, ha néha egy egy dologról szívesen elvitatkoznék Minden Húsok Királynőjével.

De ha már itt vagyok a végtelen pusztában, akkor mégiscsak szólnék pár szót arról is, hogy mi az, ami jó itt. Sőt.. mi az, ami nagyon jó. A legjobb. Ami miatt otthon távolba révedő tekintettel gondoltam vissza Lassúterebélyesre.

Pár szóban már megemlékeztem az itteni etetőkről és sanyarú gasztroodüsszeiámról, melynek Ithakájába azért mégiscsak megérkeztem.

Sajnos viselkedésem a sztékkel kapcsolatban már nem is pszichológusoknak hanem egyenesen antropológusoknak és etológusoknak adhatna témát. Bizony be kell valljam, volt olyan, hogy azon kaptam magam, hogy a nyers húsba harapok. Mentségemre legyen mondva, hogy bélszín volt.

A vásárlás szinte a legfontosabb része az egész rítusnak. A tetem ott pihen a hűtőpultban. Lassan megfigyelem. Minden darabot külön. Figyelem a pulzusom, mint ösztönöm legbiztosabb éber jelzőjét. És amikor megpillantom Őt, akiben a márványosság és a vörös hús tökéletes arányban van meg, ezt a csodálatos, négy centi vastag példányt, egy pillanatra megdermedek és minden érzékszervemmel csak rá fókuszálok. A pulzusom az egekbe szökik és az agyamat elönti az adrenalin. Minden izmom megfeszül és annyit mondok: "Azt kérem!"

Ahol a hátszín (nagyobb, márványosabb és világosabb darab) és a bélszín találkoznak. T-bone szték a neve. Vagy Porterhouse. Fél kilónál kezdődik egy darab... :)

Az, hogy egy darab döglött állat hogyan nyújtja a legtöbb örömet, attól függ, hogy hogy van fűszerezve és mennyire van megsütve. (...az, hogy mennyire friss, az nem paraméter. Nem Pétervárott vagyunk, hogy legyen másodlagos frissességű árú.)

Én elég egyszerű parasztember vagyok, nem szeretem a sok huncutságot. Minél szebb a hús, annál kevesebb fűszert használok és annál rövidebb ideig sütöm. Alapvetéen pedig BORS és MID-RARE.

Na én itt most be is fejezem. Remélem vacsi előtt vagytok...

Ez egy bélszín darabka, baconnal gondosan körbetekeve. Nem tettem nagy kárt benne tűzzel, annyira pompás volt..

Igen, ő az.. Mr. T.

Na ebbe haraptam bele nyersen.. (De azért az ugye látszik a nagyításban, hogy mennyire omlós, nem?)

Ez egy magas hátszín darab.

Ez egy csodálatos hátszínszelet volt. A marhát szentté kellene avatni.

Egy halott marha legszebb ravatala a sztékes tányér

Éhes voltam és össze kellett kóstolnom kétfajta hátszín vágatot (Kansas city és New York strip). Egyszer a memoáromban kitérek erre is.

Nemsokára megyek haza. Ki hogy kéri és melyiket?

Szeretném az állatvédőket és a bocikat sajnálókat megnyugtatni, hogy ez a tehenek sorsának csodálatos beteljesülése, hogy életüket áldozhatták azért, hogy nekem jó legyen. És nekem jó volt.