Krómpli

A félbehagyott történet folytatása előtt feszültségfokozásnak egy hatalmas random Krómpli nagy szeretettel.

Amikor még Badass Madafaka voltam...

Hiába is akartam blog-aktív lenni és újra fénykoromat meghazudtoló szaporasággal ontani magamból az engem ért impulzusok perverz írásbafoglalását, nem lehet. Itt nem történik semmi.

Engem innentől kezdve nem lehet az örökkévalóság ígéretével semmire rávenni. Köszöntemszépen, megtapasztaltam, pokoli unalmas. Azért, hogy mégiscsak kerüljön valami ide, felelevenítettem korábbi emlékeimet, amikről lehet, hogy tudomásotok sincs.

Még minden előtt, amikor elindultam a nagy vizen túlra, a hamuban sült pogácsa mellé egy jótanácsot is kaptam; „Drága gyermekem, ne legyen dolgod sem az ottani egészségüggyel, sem az igazságszolgáltatással és ügyvéddel szóba se állj!” Egy életem, egy halálom...

Azt nyilván tudjátok, hogy egy gyenge hat hét elég volt arra, hogy az amerikai egészségügyet kívül-belül megismerjem, de erről már olvashattatok is. Nyilván az sem titok, hogy azóta van ügyvédem is, aki egy személyben tehető felelőssé azért, hogy most egy motelnek gúnyolt szánalmas garázssor egyik kutyaól-zugában sínylődök két hétig.

Node a rendőrséggel tartott távolságtaró viszonyom itt amerikában élettel telt meg és közvetlen napi kapcsolatig fejlődött.

Ismertek; dencens és visszafogott vezetésem benyugtatózott nyugdíjas taxisorőrök hétvégi stílusát idézi. Nem véletlen, hogy Magyarországon egyszer sem állított meg rendőr még igazoltatni sem.

Nemúgy itt.

A 8 hónap, 40 000 km vezetés állandó visszapillantóban kék-piros fénnyekkel volt tűzdelve. 8 bünti, végtelen összegben... Parkolás, piros lámpa, gyorshajtás, parkolás, gyorshajtás, stoptábla... Egyik piros lámpán gyorshajtva átmenetelemet videón is megkaptam...

Már csak egy hónap volt hátra, hogy végleg szabaduljak, amikor éjfél előtt hazafelé egy kihalt három stoptáblás T-kereszteződéshez értem és megértve a kihalt utca üzenetét fék nélül vágtam le a kanyart.

Lesből támadva kék-piros villogás. Igenisbiztosúr.

-...

-Ha csak megérinti a fékpedált, vagy nem ilyen elegánsan vágja le a kanyart, én nem állítom meg, de annyira szépen és gátlástalanul hajtott át a STOP-táblán, hogy egyszerűen meg kellett néznem, hogy ki az.

-Köszönöm biztosúr.

-Ugye tudja, hogy nagyon szerencsés, hogy épp nem jött senki, és nem okozott balesetet.

-Biztosúr, ugye nem haragszik, ha ettől még ezt az estét nem fogom szerencsésnek tartani?

Nem haragudott. Szenvtelen arccal töltötte ki a csekket. Opcióként ott volt, hogy bíróság előtt is felelhetek a tettemért, ha nem fizetek. Nem fizettem, mert sürgős dolgom volt Kaliforniában. A bírósági tárgyalást pedig addig tartották, amíg a nyugati parton voltam. Mire hazeértem, egy rózsaszín papírra nyomtatott szerelmeslevél várt, amiben többek közt ez állt: „...AN OUTSTANDING WARRANT ON YOUR ARREST...”

(Ha kiürül belőlem a tequila, akkor folytatom...)

Voyage, voyage...

Hatalmas tervekkel érkeztem a reptérre. Előző este alig aludtam valamit, vegytisztán taktikai jelleggel, hogy így ennél is könnyebben aludjak el a repülőn. Londonig pont volt időm újra otthonosan és tiszta szívből megutálni a repülést és erőből ébren tartani magam, hogy majd a vezércsel után a legkényelmesebb helyen végre kialhassam magam. Másfél óra Heathrow várakozás és készen is álltam, hogy az American Airlines legénységét vajpuhára főzzem, hogy fondorlatos ármánnyal végül aztán business classon élvezhessem végig azt az utazást, amit a komplett túrista osztály nyomorúságos agóniában vészel át.

Tervem csúfos kudarcba fulladt, hiszen teltház volt a gépen. Nyilvánvalóan volt B-tervem. Végtelensok kifinomult mérget vittem magammal erre a valóban nem várt eseményre, ha esetleg nem sikerül verbálkaratéval kétvállra fektetnem a légiutas-kísérőket. Tudomásul véve, hogy a középső oszlopban középen kell ülnöm, összeállítottam a helyzet komolyságához leginkább passzoló duplamelatonin-tramadol-aszpirin koktélt. Ha elég biztos a B-terv, akkor oda nem kell C, csecsemők ártatlan mosolyával, csorgó nyállal fogok aludni, amíg a gép kerekei puhán nem érintik a chicagoi O’Hare reptér aszfaltját.

Végül aztán nyolc és fél órán keresztül vérben forgó szemekkel, zsibbadtan bambulva, végtelen álmossággal kűzdve, féléber zombiként a végelgyengülés szélén, szorongva két horkoló amerikai közt, egyszercsak éreztem, hogy lehuppan a gép és az USÁban voltam.

Ez a lényeg, nem?