Autósportok

A most következő bejegyzés kiskorúaknak, környezetvédőknek, állatvédőknek, engem féltőknek és hatósági személyeknek a benne található zavaró képi elemek és szövegrészletek miatt nagykorú felügyelete mellett sem ajánlott. A valósággal való egyezés pusztán a véletlen műve és az okozott károkért felelősséget nem vállalok.

Akkor annak a maroknyi csapatnak, akik maradtatok, beszámolnék arról, hogy hogyan is lehet ebben az országban pikk-pakk biciklistából kényszerautóssá avanzsálva 40 nap alatt közel 10.000km-t levezetni.

Remélem átérezhető, hogy ez csak bizonyos csodálatos képességek, vagy furfangos praktikák birtokában sikerülhet, amiket most önzetlenül meg is osztok.

A vezetés a bjutiful frendli nésön of amerikában tényleg más. Az utak mások, az autók mások és az emberek is mások.

Amikor rátérek az autópályára, a gps NDK női úszónőkhöz illő hangja, Andrea csak annyit mond: „menj tovább 180 kilómétert”. És akkor kezdődik.

Az autó monoton búg, a motor 2000-es fordulatszámon pörög egyenletesen, míg a mutató 15%-kal a megengedett sebesség fölött, 120 km/h környékén stabilan, mintha rajzolva lenne. Könnyen számolható, másfél óra múlva kell rátérnem szinte lassítás nélkül a következő majd kétszáz kilométeres pályaszakaszra.

Előre nézek és vezetni próbálok, de erre bizony kevés esély van, hiszen a lábam pedált nem érint a tempomat miatt és a nyílegyenes út sem követel Sébastien Loeb-i képességeket. Az első fél órában csak a zenére figyeltem, illetve azt vártam, hogy fogyjanak a számok, mert abból tudtam, hogy haladok. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy hosszú percek óta a szaggatott vonalakat figyelem a horizonton és azon gondolkodom, hogy ott, ahol azok a végtelenben összeérnek, hogyan fogok átférni köztük. Ebben a percben éreztem baj lesz, tehát iziben szervezetem részévé tettem egy redbullt majd jobbmarokkal összenyomva dobtam a hátam mögé és elkezdtem termékenyen gondolkozni, hogy mivel tölthetném el az időt.

Elkezdtem közúti autósportokat kitalálni, amik a bennem feszülő teljesítménykényszer és versenyszellem miatt ébren tartanak. Rá kellett jönnöm, hogy nincs új a nap alatt, mert a nagy lelkesen kitalált játékaimat a többiek már régen játsszák.

Elsőként a Sávszlalom nevű sportot kedveltem meg. Ennek lényege, hogy elnyújtott harmonikus szinusszal a szaggatott vonalak közt tartom a kocsit. Ez a sport igen népszerű, de leginkább kiegészítősportként játsszák.

Egyik legnépszerűbb társsportja a Hosszútávú Egymásmelletthaladás. Mivel itt mindenki tempomattal halad, ráadásul közel egyenlő értékre beállítva a sebességet, gyakran megesik, hogy a kicsit gyorsabb kocsi beéri az előtte utazót és belefog az előzésbe. Ilyenkor általában a sebességük közt csak a sokadik tizedes jegyben van különbség, amit már egy kvantumfizikus is kerekítene. Ilyenkor lehet elkezdeni drukkolni, hogy az egyiknek kicsit eresszen le a kereke, vagy jöjjön egy kanyar, hogy a belső íven menő előnyhöz juthasson. Sajnos kanyar csak kétnapi járóföldönként van, úgyhogy marad a várakozás.

A hátul feltorlódott nézők az ún. Ötvencenti nevű sporttal a kötelék részévé is válhatnak. Mint ahogyan ez a nevében is benne van, itt a cél a lökhárítók közti ötvencenti stabilizálása. Így válik a hosszú unalmas út esztétikailag is élvezetes, kihívásokkal teli csapatsporttá, főleg ha tovább fokozzuk a helyzetet a Mozi nevű játékkal.

Ennek a játéknak két módozata ismert. Az egyik, amikor a fejünket oldalt fordítjuk és a rajban mellettünk haladó sofőrt kezdjük bámulni, miközben a két kocsi közti távolság alapján kormányozunk. Ilyenkor a felló ameriken tekintetekből kiolvasható reakciók az emberi emóciók igen széles skáláján mozognak. Másik változat, amikor távolsági buszok TV-jét nézve próbáljuk kitalálni, hogy mivel szórakoztatják az utasokat. (Általában ilyenkor spontán Sávszlalom is kezdődik.)

Kifogástalan mókát ígér a Perifériásvezetés is, amikor a tájban gyönyörködve csak a szemünk sarkával figyeljük a szaggatott vonalat. Ilyenkor aztán valóban érdekes dolgokat lehet látni az út mentén, amire máskülönben esély sem lenne.

Szarvas

Szarvas

És végül az egyik kedvenc levezetősportom, egy amolyan nyújtás, mely egyszerre pihentető és mégis izgalmas, a Fifti-fifti. Egyszerűek a szabályok; a szemet két másodpercre becsukva, két másodpercre kinyitva kell tartani. Nem árulom el hány periódus az egyéni csúcsom.

Remélem sikerült kedvet csinálnom a hosszú távú vezetéshez, igazi adrenalinhuszároknak ajánlom a kombinált sportokat, mint a perifériásvezetés/fifti-fifti, vagy az ötvencenti/mozi variációkat.

Figyelni fogom a baleseti jelentéseket, hogy tudjam, hogy haladtok!

A megjegyzést írni nem szeretőknek új sáv alul a vélemények mellett, ahol csak klikkelni kell! Előre is köszönöm!