Mostantól mindenki regisztráció nélkül is írhat megjegyzést. ...mert nekem jó, ha írtok.

2010. augusztus 12., csütörtök

Kórház (Baleset 4)

A műtét után arra ébredtem, hogy egy kórteremben vagyok. Mielőtt elképzelnétek egy ötméteres belmagasságú termet, fejmagasságig halványzöld lemosható festékkel, amit a plafon felé, hajdanán hófehérre meszelt, de mára szürkésre mocskolt, pókhálós, beázott és máladozó, pergő falrésztől csak egy barnás sárga csík választ el, ahol a nyolc vaságyra nyolc vasszekrény jut, de csak egy nővérke, aki vért vesz, ebédeltet, infúziót cserél, takarít, ágyneműt cserél, ésatöbbi, ésatöbbi, gombot varr, elárulom, hogy ez nem ilyen volt…

Amíg aludtam, ezt tették velem...

A szoba barátságosan kicsi, a falon mintás tapétával. Meglepően igyekezett úgy kinézni, mint egy négycsillagos hotelszoba. Praktikus polcokkal, beépített szekrényekkel. Két ágynak volt helye, de a plafonon lévő sínek segítségével a földig érő függönyökkel a szinte tökéletes intim magány is megoldható volt. Az ágyam mindenféle elemének dőlésszöge gombokkal vezérelhető.

Egy nővérke bejött, kérdezett. Valamit válaszoltam és úgy tűnik jót, mert hamarosan könyökhajlat irányból a már megszokott instant mámor áradt szét a testemben. A lábaimat néztem. Párhuzamosak. Boka, térd továbbra is mozog. A két lábfejemből két nővérke lett. Bemutatkoznak. Ma ők viselik gondomat, szóljak, ha kell valami, itt a gomb, nyomjam, jönnek morfiummal. Ez jó, nézegettem a gombot, gondoltam otthonra is beszerelek egy ilyet. Mire felnéztem, már a kollégáim álltak ott. Tisztának éreztem a tudatom, örültem, hogy mosolyognak. Elbeszélgettünk arról, hogy hogyan is lesz később és fáj e most. Amíg nem néztem oda, megint nővérkékké változtak, akik a rég elfogyott infúzióm cserélték és vért vettek. Egyikük morfiumként felszívódott az ereimben, míg a másikból orvos lett. „…és Doktor úr, teljesen felépülök??” Kihátrált, míg két kolleganőm megjelent. Hoztak lufit és virágot. Könyveket is, hogy olvassak, ha nagyon unatkoznék. Peter Pan, Doktor Dolittle és Óz. Gyerek kiadás. Egy pillanatig a könyvet néztem és egy újabb hullám forró érfali örömet éltem át, míg a két kolleganő összbiomasszamegmaradás törvényével összhangban három kolleganővé változott. Ők is hoztak lufit és virágot. Peter Pan-t nem, plüssmacit igen. Egyikük megígérte, ha kimegyek, első este süt nekem lasagne-t.

Szépen elfogyott a természetes fény a szobából és mesterséges váltotta föl. Aludni próbáltam, mint egész nap, de továbbra is csak néhány órákra sikerült. Szobatársam hangosan nyögött, nekem is fájt a lábam és az egy helyben fekvés sem tett jót. Minden alakalommal, amikor megnyomtam a bűvös gombot, megjelent egy nővér ugyanolyan barátságos anyai mosollyal és türelmesen meghallgatta a panaszom és ellátott.

Már első nap megpillantottam az éjjeliszekrényemen a hírhedt szárnyast, amit eddig inkább boldogabb időkből, zsírjában sütve ismertem. Második nap történt, hogy előszörre ráfanyalodtam. Szégyellősségem rég levetkőzve, felkészülve, hogy tinilányok látogatása szakítja félbe az életfontosságú műveletet, műgonddal, de ösztönből helyeztem pozícióba az állatot. Örökkévalóságnak tűnő tíz perceket ültem ott, vízesésre, zivatarra, csurgó csapra és a megkönnyebbülésre gondolva, miközben nővérkék suhantak ki és be a szobából, észrevételezve, hogy az egyeske két kézzel a paplan alatt egekbe tekint és platóni elmélyültséggel próbál megoldást találni az élet legnagyobb kérdéseire.

Ennél meghittebb élmény a harmadik napi hashajtó után történt, amikor az ágytálazás után a hamvas szőkeségnek megemlítettem, hogy a kapcsolatunk ezennel újabb határkőhöz érkezett.

Mozgalmas napjaim voltak. Végtelen korházi minőségbiztosítási, betegazonosítási, betegérdekvédelmi űrlapot töltöttem ki. Mindenkit informáltam mindenről a kórházi Wi-Fi segítségével, látogatókat fogadtam és a másnapi menüt választottam ki. Ez volt a legnehezebb.

Minden reggel kaptam egy lapot, aminek az egyik oldalán egy előre kitalált menü volt. Ez annyit jelentett, hogy voltak az ajánlott előételek, főfogások, kenyérfélék, desszertek, gyümölcsök és italok, amikből választanom kellett. Egyedül a desszertek közül lehetetett csak kettőt. Mármint mindenhol máshol lehetett többet is… Ha a kínálat nem felelt meg, akkor a túloldalról a la carte lehetett hozzárendelni. De annyira ez sem volt stresszes, mert a gombnyomásra érkező szobapinc.. bocsánat, nővérke kérésre bármilyen nem meleg ételt, fagyit és üdítőt előteremtett akár hajnali kettőkor is.

Most, hogy a szánalom legutolsó szikrája is kihunyt belőletek, csendesen hozzáteszem, hogy ennek az ára napi 2.070 dollár. Nem kirgíz játékdollár, hanem amerikai, rendes… Gyógyszerek és minden nélkül. A teljes ellátásom, az első öt napban, műtéttel és beszállítással együtt eddig 42.179 dollár, ami egyes később beérkező számlák miatt még tovább nőhet. Na ezért volt jó, hogy volt biztosításom, és ezért voltam okos, hogy egyből megkérdeztem még a flaszteron fekve, hogy ugyan jó kórházba visznek e…

Időzzünk el azon, hogy mi lett volna, ha nincs biztosításom… A műtét után megjelent a szobámban egy nő, aki a biztosítási számomat kérdezte. Nem tudtam megmondani, mivel még nem kaptam meg. Távozott. Másnap, kevesebb, mint 24 órával a műtét után megjelent két vigyorigyerek az ágyamnál és mondták, hogy akkor segítenek felkelni, hogy egy rövidke gyógytornás felkészítés után keressem meg az utat hazafelé, mert én már igazából gyógyult vagyok. Mondtam nekik, hogy ez egy rendkívül vicces álláspont és ha gondolják megpróbálhatjuk, de nekem is vannak meglepetéseim. Nem beszéltek levegőbe, mint ahogy én sem. Ők felültettek az ágyamon, én meg elájultam. Szerintem így volt fer. Hamar híre ment a dolognak. Én lettem az ájulós ketteske. Respekt. Fegyverarzenálomban az ájulási készségem veszélyességi és hatékonysági besorolását egyből két osztállyal magasabbra pozícionáltam. Miután kiderült, hogy van biztosításom, a srácok kicsit alázatosabban, félelemmel vegyes tisztelettel jöttek napról napra, hogy vigyenek gyógytornára, mielőtt öt nappal a baleset után átkerülhetek a rehabilitációra, további egy hétre.

4 megjegyzés:

  1. Napi majd félmilláért azé elvárható ez az ellátás. :o

    VálaszTörlés
  2. és ezeket a szép csavarokat (remélem drága színesfém..) is azalatt a három perc alatt helyezték fel? mert akkor irány a forma 1 száguldó cirkusza.

    VálaszTörlés
  3. Tudod Toncsikám, örömmel tölt el, hogy unalmas és tétlen óráidat írói tehetséged pallérozására és etéren való brillírozásra szánod - ezzel azt hiszem, mindannyian jól járunk ;-P viszont mindig nagyon hiányzol, ha ezeket olvasom :(

    VálaszTörlés
  4. 1. A csavarok és a rúd titánötvözet és bennmarad. 2. A napi félmillás ellátást megérdemlem.
    3. ...ti is nagyon hiányoztok...

    VálaszTörlés