Baseball

Kicsit most tegyük félre a vért és dolgozzunk konzerv anyagból. (Nem, Pedró, nem konzervvér...) A sors úgy rendelkezett, hogy az életem a legenyhébb kifejezéssel élve is ingerszegénnyé vált, így még szívesebben idézek föl a múlt ködéből egy izgalmas és eseményekkel teli baseballmeccset.

Bizarr, így most a baseballra gondolnom több szempontból is. Egyrészt európainak a baseball egy megrázóan unalmas és közepesen érthetetlen sport. Másrészt törött lábbal fekve a baseball egy megdöbbentően inspiráló és érdekfeszítő esemény. Én most egy törött lábbal fekvő európai vagyok.

Röviden szóltam már arról, hogy az amerikai nemzet ünnepén, július 4-én, részem lehetett ebben az amerikai csodában.

A meccs előtt már a stadion bejáratánál voltam. A kerítésen keresztül vígan látszott minden és akár a teljes meccset is simán, néhány tíz százalékos élményredukcióval végig lehetett volna követni, mint ahogyan arra volt is több jelentkező. Felmértem, hogy egyrészt kinn tűz a nap és kevés az árnyék, másrészt azért mégiscsak messzebb van, harmadrészt nincs ülőhely, negyedrészt nem azért jöttem idáig Budapestről, hogy az árnyékos elsősori ülőhely előtt ötven méterrel feladjam, ötödrészt meg Németh Ágoston vagyok. Végül ez az ötödik érv volt az adu ász, amikor úgy döntöttem, hogy azért pénzt mégsem adok ki ezért.

Körbejártam a stadiont és feltérképeztem a gyenge pontokat. Három jól őrzött beléptetőkapu, fémkeresőkkel, jegyleolvasókkal. Körbe két oldalról 5 méter magas kerítés. Két oldalról a stadion épülete. Egyik oldalon szervízbejárat, másikon kocsma, ezek a potenciális támadási felületek. Elsőre a szervízbejáratnál tettem próbát. Gyámoltalan idegenként elegyedtem szóba az ott posztoló súlyáért fizetett matrózleszármazottal. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy mindjárt azt mondja, hogy akkor itt bemehetek, de aztán ez a pillanat, ahogy jött, elmúlt. Kis híján a régi időket idéző, kerítés résein keresztül potyázó bronzba öntött suhancok mellett kötöttem ki, aztán természetesen mégsem.

Betértem a kocsmába, aztán kitértem a kocsmából. Két bejárata volt ugyanis. Az egyik az utca felé, a másik meg a lelátók felé. Egyszerűnek tűnik, és mit tagadjam, valóban az is.

Megkerestem az engem illető helyet az árnyékban, a kevesedik sorban. Ekkor volt először időm azzal foglalkozni, hogy ez a játék miről is szól. Azt hittem még kezdés előtt vagyunk, mert hát eléggé pangott a küzdőtér és jóval nagyobb mozgás volt a hotdogos pult, vagy a pattogatott kukoricás előtt. Később aztán rájöttem, hogy ezek voltak a legizgalmasabb pillanatai a meccsnek.

Először izgatott kisfiúként, aztán cinikus kamaszként, végül megbékélt öregúrként szemléltem ezt a valóban nem akármilyen eseményt.

Baseball meccsen lenni olyan valószerűtlen, és olyan nagyon amerikai volt számomra korább, hogy határozottan szíven ütött az itt és most élménye, és végérvényesen tudatomba véste, hogy én most valóban Amerikában vagyok.

A képen el van rejtve egy sportember, aki már megette az ebédet.

Elfogódva néztem az embereket, akik otthonosan közlekednek a büfé és az ülőhelyük közt, mert szinte nem volt néző, aki tíz percenként ne éhezett volna meg, és éhhalál előli páni félelemben, ne rohant volna magához venni néhányezer kalóriát, akármi is történik közben a pályán. De nem is kellett fölállni, mert többször jöttek a székhez sört, kukoricát, édességet árulni, mint ahányszor a pályán akármi is történt volna. Az emberek nem a meccs miatt érkeztek. Az emberek enni jöttek. Ide is.

Rájöttem, hogy a baseball olyan, mint a szappanopera. Evés közben pótcselekvésként kell nézni és akármikor hagyod abba és akármikor térsz vissza, könnyedén fel tudod venni a fonalat és meg lehetsz győződve arról, hogy semmiről nem maradtál le.

Akik épp nem ettek, vagy sorbanálltak, azok alázatosan fogadtak szót az animált, vagy teljes valójában előttünk ugráló kabalafigurának, hogy most azt kell kiabálni, hogy „ááááooéo”, vagy fel kell állni és jobb kézzel bal fület megérinteni. Amikor a pályán lévő hősök végül megmozdultak, akkor a nézők jelentős része összehangolt érzelemkitörésre ragadtatta magát. Sokáig kellett figyelnem, hogy rájöjjek, hogy kinek is drukkolunk valójában. Aztán a perdöntő az volt, amikor a hangosbemondóban bemondták, hogy az ellenfél eléggé ügyes játékosa következik, és most akkor mindenki tegye le, ami a kezében van és zajongjon, hogy szerencsétlen rontson.

Amikor valami csereféle volt, akkor a lejövő játékosok a kezükben lévő lasztikat kidobálták a nézők közt lévő kesztyűs gyerekeknek.

Szép lassan elmúlt a meccs, ami a hazaiak, azóta kedvenc csapatom, totális, szerzett pont nélküli vereségével zárult. Ez szemmel láthatóan egyáltalán nem viselt meg senkit. Ezek tényleg enni jöttek ide. Illetve nem is olyan biztos. Kifelé hatalmas kígyózó sorba botlottam. Minden sorban álló felnőttre legalább egy kisgyerek jutott. Gondoltam élethalálharcot vívnak az utolsó fagyikért, mert valahogy ki kell bírni hazáig. Aztán egyszercsak megnyitották a pálya szélén a kiskaput és minden gyerek futhatott egy sajátkört. Ott, ahol a sportoló bácsik játszottak korább. Ott, ahol a kedvenc sportoló bácsik közül egész délután egynek sem sikerült ezt megcsinálni. Néztem, ahogy a gyerekek futnak. Néztem, ahogy a szülők tíz perceket állnak sorba zokszó nélkül, hogy a gyerek egyszer lefuthassa azt a száz métert. Néztem és megbocsátottam mindent a baseballnak.

Olyan gyerek és családközpontú eseménnyé vált a szememben, ahol komoly és összehangolt munka folyik a gyerekekért. Meccs közben labdákért ácsingóznak, meccs végén futnak, ahol a nagyok. Igen. Ezek a srácok sosem fogják elfelejteni ezt az élményt és huszonpár év múlva vagy játékosok lesznek, vagy a saját gyerekükkel állnak majd sorban itt, vagy puha masszázsfotelből, gömbölydedre hízva habzsolják az életmentő gyorskaját és kólát a TV előtt, ahol a kedvenc csapat játékosa futja le azt a kört, amit ő ötévesen is lefutott és talán akkor utoljára.

Mindenesetre gratulálok. Így kell ezt csinálni!