Aszfalttól műtőig (Baleset 3)

Ahogy ott feküdtem az úton, a lábszáram helyén egy félkész ebéddel, egyszercsak elfogyott az odíthatnékom.

Szóltam a sofőrnek, hogy hívja a mentőket, de közben megjelent valaki, aki közölte, hogy rendőr, egyenruha nélkül és mondta, hogy minden rendben lesz. Előbányásztam a zsebemből a telefonom és felhívtam az egyik kollégám. Nem vette föl, hívtam a másikat. Elmondtam neki, hogy az épület előtt fekszem a betonon, mert elgázoltak. Addig megérkezett a tűzoltóság, a rendőrök és a mentők. Valaki a fejemet tartotta, valaki kérdezgetett, hogy hol ütöttem meg magam, valaki branulet rakott be, valaki a bicikli és a lábam alkaltrészeit válogatta szét, valaki pedig a farmeremet vágta le rólam. Kollégáim is megérkeztek, szagolták a vért, élvezték a nyüzsgést. Mondtam volna, hogy egy igazi nagyváros, mint Budapest így pörög, de azt hiszem nem lett volna túl erős a reklámértéke.

Egy nagyon kedves afro-amerikai rendőrnő megkérdezte, hogy a járdán, vagy az úton közlekedtem e. Mondtam, hogy a járdán. Megnyugtatott, hogy nem baj, nem büntet meg, mert a járda az egyetemhez tartozik még és nem közterület. Rendkívüli hálát éreztem a szívemben.

Szóltam nekik, hogy kérdezzék meg a kollegáimat, hogy milyen biztosításom van pontosan, hogy nehogy rossz kórházba vigyenek. Részletesen beszámoltam, hogy hogyan estem el és egyetlen más csontom sem sérült meg. Alapvetően annak ellenére, hogy milyen állapotban voltam, kifejezetten büszke vagyok a lélekjelenlétemre…

Tepsire emeltek, ami kegyetlen érzés, aztán a mentőbe. Mellém ült egy szintén afro-amerikai mentősfiu. Remegtem. Nem tudom, hogy fájt e már, vagy csak a fájdalomtól rettegtem, de a kezem folyamatosan keresett. Végül megesküdtem a srácnak, hogy hetero vagyok és megkértem, hogy fogja meg a kezem…

Már rég benn voltunk és fel voltam töltve morfiummal csurig, de még mindig remegtem a sokktól. Két kollégám is bekísért, akikkel azért szerintem elég szórakoztató néhány órát töltöttem egy szobában, amíg vártuk, hogy mi lesz.

Folyamatosan jöttek és kérdezgettek továbbra is. Mikor ettem, volt e balesetem korább, szedek e gyógyszert, van e allergiám, mikor kaptam tetanuszt, fáj e, vért vesznek, lehet e, milyen vallású vagyok, ha valami nem jönne össze, akkor ki a legközelebbi hozzátartozóm, akit értesítsenek… …egy ottani kollégámat jelöltem meg. Most ebbe gondoljatok bele egy percre.

Aztán betoltak a röntgenbe, ahol kinntartózkodásom eddigi legszebb nőivel tölthettem néhány feledhetetlen percet egy sötét szobában, fekve. Finom kezeik voltak, érzékenyen érintették a lábam és gyengéden helyezték a megfelelő helyre.

Orvosi szaknyelven: Ripityom

Jól megfigyelhető az abroncs szélessége. Szerintem 195/65.

Kis idő, gondolom a röntgenképek kielemzése után egyszercsak a branule felől a már megszokott morfiummámor helyett valami egészen komoly anyag kezdett szétáradni a vénáimban. Pillanatok alatt kicsapott és elvesztettem a tudatom.

Három perccel később, ami valóban annyi volt, a kollegáim tanúsították, mintha felriadtam volna, magamhoz tértem. A lábaim párhuzamosak voltak. Annyi történt, hogy a röntgenképek alapján, előre megtervezett mozdulatsorokkal három perc alatt helyére rángatták a csontjaimat.

Annak ellenére, hogy eddigi postjaimban a tőlem elvárt és megszokott távolságtaró cinizmussal írtam, most tényleg meg kell hajoljak a minden téren mutatkozó profizmus előtt.

Megkérdezték gerinc, vagy hagyományos alvós érzéstelenítést kérek e. Amíóta megérintettem a Dorr st. betonját, arra vártam, hogy alhassak és azt kerültem, hogy a lábam nehogy megpillantsam, úgyhogy nem volt nehéz eldönteni, hogy tehetetlenül nézni akarom e, ahogy vasakat fúrnak a csontomba, vagy alszom egy jót.

Egy mási szobában, valami várófélében hosszas várakozás következett, ahol megkérdezték, kérek e papot. Huha, gondoltam eddig lábtörésről volt szó, nem agytranszplantról, de azért kértem. A sokk még mindig rázott, de gyakorlatilag készen álltam a műtétre.