Rehabilitáció (Baleset 5)

Elérkezett a várva várt pillanat, amikor a kórházból végre átkerülhettem a rehabilitációs részre. Jól éreztem magam én a kórházban is, de egy óriási különbség mégis volt, ami végleg a kórház lite, avagy rehab unit felé billentette el a mérleg nyelvét.

Megérkezett a nővérke és a kecses mozdulatokkal kiszedte a branule-t a könyökhajlatomból. Nincs bajom a modern gyógyászat ezen valóban praktikus eszközével, mely lehetővé tette, hogy a morfiumot felhőtlenül, injekció nélkül élvezhessem. (Egy eset volt ezalól kivétel, amikor még a betonon fekve, a nagy sürgés-forgásban, mikor a branule bekerült és az első folyékony boldogság áramlott rajta meggyötört szervezetembe, akkor a másik vállamban egyszercsak váratlanul egy tű landolt félreértésből, egy másik adag örömmel.) Szóval pártolom a branule-t. És legfőképp mindent, ami azon keresztül érkezik. Mindössze kényelmetlen volt minden mozdulatnál érezni, hogy hosszan az ereimben mozog egy műanyag cső, mely az izgés-mozgástól gyakran megtelik vérrel. Ilyenkor ki kell mosni, egészen tövig, belül az ereimben, bőven a bőröm alatt is... Inkább dobált volna meg döglött heringekkel egy haragos norvég tengerész, a fagyos fjordi szélben, minthogy továbbra is napi rutinként kelljen ezt elviselnem.

Áttoltak tehát az új helyemre. Hozták minden ingó- és ingatlan vagyonomat. Kacsát, lufit, Peter Pan-t, mindent.

A rehabilitáció ugyanolyan, mint a kórház, csak a kemény borítás helyett padlószőnyeg van, na meg közösségi termek, ebédlő, ahol vasárnaponként BINGÓ megy, a szobák pedig nagyobbak és kompromisszummentesen hasonlítanak egy tágas hotelszobára.

Itt is falikarról lógott a TV, amit akármilyen pozícióba be lehetett állítani, hogy mindig szem előtt legyen. Persze itt sem kapcsoltam be, de a kacsát ráakasztottam.

Az itteni matrac is sokkal kényelmesebb volt, bár első éjjel megfájdult a hátam, aminek hangot is adtam. Mire a gyógytornáról visszaértem, a matracomat biobetétre cserélték. Gondoltam ennek fele sem tréfa, térképezzük csak föl, hogy milyen szolgáltatásokról nem tudok még. Lett volna ötletem, hogy mikkel éltem volna, de haladjunk csak szép lassan… Szóltam, hogy hosszú a lábkörmöm és nem érem el, de zavar az alvásban. Semmi probléma, küldik az embert. Nem telt bele pár óra és jött az ember. Kérdezte én vagyok e, én voltam. Ekkor arra gondoltam elégedett mosollyal az arcomon, hogy legközelebb szólok, hogy nő jöjjön és szemhéjaim alatt már el is képzeltem, nagy boldogan, hogy következőre kit és mire fogok megkérni.

Ezalatt az ember sunyi módon kesztyűt húzott és előkapott egy szerszámot. Kísértetiesen hasonlított azokra, amivel mi otthon a kisujjméretű ágakat szoktuk metszeni. Azután, mint egy patkolókovács, nekiesett a körmeimnek. Mire feleszméltem cakkosra csipegette az összeset. Addig csak zavart a hosszuk, de miután ez a gonosz hentes kezelésbe vette őket, már fájtak is, nem is kicsit. Innentől ez vált a legkomolyabb problémámmá. Bizonytalan időre felfüggesztettem az összes tervben lévő, ingyen szolgáltatásokat fürkészni szándékozó kísérletemet és szép csendben, immáron visszafogott rettegéssel vártam a fejleményeket.

Éreztem, hogy kezd közöm lenni, a „Minden csoda három napig tart.” és a „King for a day, fool for a lifetime.” mondásokhoz. Szép lassan megszoktam a napi rutint, híres étvágyam elhagyott és már arra sem volt erőm, hogy erőszakkal magamba tömjem a ráksalátát, vagy amit éppen találomra bekarikáztam előző nap.

Rögtön jött ötlettől vezérelve visszamondtam a fájdalomcsillapító adagom felét. Mikor mondtam, hogy a másikat nem kérem, megnyugtattak, hogy bontatlanul visszaviszik és nem számolják föl az árát. Az adag lefelezése arra volt jó, hogy két órával a következő adag esedékessége előtt törtek rám a fájdalmak. Ilyenkor szép csendben vártam és gondolatban nagyon messzire utaztam... Meglepő módon napokig eltartott mire felfedeztem az összefüggést a fél adag fájdalomcsillapító és a feleolyan hosszú fájdalommentes időszak közt. Mindenesetre ez egyben választ is rejt arra a kérdésre, hogy mi is tartott a PhD-m megszerzésében 7 évig…

Miután a nővérkék végignézték a szenvedéseimet, éppoly egykedvűen viselték, hogy alázatosan visszatérek a két tablettára, mint amikor visszaküldtem az egyiket. Önmaguk szórakoztatására viszont nem mulasztották el cinikus mosollyal megkérdezni időről időre, hogy biztos mindkettőt kérem e…

Innentől kezdve precízen számoltam a perceket és időzítettem a tablettákat az igencsak fájdalmas gyógytorna időpontja elé, amikoris megjelent egy smasszerlegény és közölte, hogy itt az idő, értem jött. Csak a fekete csuha és a kasza hiányzott, de a tolószéknek, amit tolt, szintén megvolt a maga bája.

Hamar felismertem, hogy a közeli jövőben az életem egy egyre növekvő periódusidejű végtelen ciklusból fog állni.

Növekvő fájdalom. Fájdalomcsillapító. Tompaság, forróság, leküzdhetetlen álmosság. Alvás. Felébredés verejtékben. Kábultság, hidegrázás. Szellemi, fizikai frissesség. Növekvő fájdalom. Fájdalomcsillapító…

Mostmár itthonról várom, hogy a ciklus „alvás” és „szellemi, fizikai frissesség” szakaszai a jelenlegi 1 óráról 8 órára növekedjenek.