Lássuk csak, hogy is volt... (Baleset 2)

Szóval ott tartottam, hogy a biciklizés veszélyes. A nagy általánosságok után, most ezt egy példán be is szeretném mutatni.

Történt, hogy egy szép nyári reggelen, eltúlzóan optimista módon a nyugdíjügyeimet intéztem. Útban visszafelé pedig kalandban volt részem. Már majdnem a munkahelyem épületénél voltam, amikor a tetthelyre érkeztem.

Nagyobb térképre váltás

Járdán közlekedtem (bal alsó saroktól), nehogy valaki elcsaphasson. Az épületünk előtti parkolóból épp jött egy autó, nekem balról. Gondoltam lelassítok, hiszen minek is kötekedni. Látom, hogy ő viszont megáll a járda előtt. Micsoda szerencse, elhajtok előtte és néhány taposás és meg is érkezem. Ehelyett…

Alig engedtem fel a fékeket, a kis butuska is elindult. Gondoltam viccelődik, de azért hamarjában fékhez kaptam. Megállni már nem tudtam, illetve csak első kerékkel előtte. A bácsi viszont nem is akart megállni, így szép lassan elvitte az első kerekemet, szinte lépésben. Arra gondoltam szintén túlzóan optimistán, hogy talán csak megtalálja a gáz melletti egyetlen pedált, és megérinti, hiszen az alig csecsemőmászásban haladó autó, ami szemlátomást csak jobbra kikanyarodni akart, ettől egyből megállt volna. Hát ő nem megállt, csak – gondolom én – bambult balra, hogy kikanyarodhat e a kihalt, kétsávos útra és rendíthetetlenül csorgott tovább. Egyensúlyom veszítve, kicsit rádőlve a személygépjármű motorházának tetejére, leszálltam a második csodabiciklimről, akkor még nem tudva, hogy kb. háromnegyed évre bizonyosan. Pechemre ahová a bal lábam raktam, arra szándékozott haladni a kocsi jobb első kereke is, aminek sofőrje még mindig a sikeres kikanyarodás megelőlegezett mámorától talán, de nem észlelte az - ugyan egyelőre még nem a saját feje fölött, de - tagadhatatlanul egyre vaskosabban gomolygó, vészjósló fellegeket. Az említett kerék tehát szép komótosan megmászta a bokám, aztán szépen nekilátott a lábszáramnak is, amit ugye majdnem más fából faragtak azóta. Elnézegettem volna hosszabban is a próbálkozást, de sajnos légies csontjaim megadták magukat és megadó reccsenéssel ismerték el a gépiesített puszta erő fölényét. Volt még egy kegyelemdöfésszerű roppanás, csak hogy a munka alaposan el legyen végezve. Én ezen a ponton elfáradtam annyira, hogy leheveredtem a betonra és jobb dolgom nem lévén elkezdtem ősi hangokat csiszolatlan, de erőteljes baritonban szabadjára ereszteni. Nem mintha fájt volna, és tudtam is, hogy nem fog egy ideig, csak tényleg azt gondoltam, hogy ez a legjobb elfoglaltság, amit az ember ilyen helyzetben találhat. Talán ez lehetett az a pont, amikor az autóvezető kis csacsi úgy döntött, hogy azért mégiscsak megáll.

Kiszállt és megkérdezte, hogy: „Are you OK?” „No” hangzott a meglepő válaszom, változatlan intonálásban, miután gyakorlatilag két másodperc alatt két pót-térdet is hajtogatott a lábszáramra. Ez, utólag belegondolva tényleg praktikus lehet, mert segítségükkel a bal nagylábujjammal szinte akárhol meg tudtam volna vakarni a combom. Nem viszketett sajnos. A baj, hogy közben meg a lábszáram valahogy úgy nézett ki, mint egy kiló nyers fasírt, hanyagul összedolgozva néhány szál fehérrépával.