Mostantól mindenki regisztráció nélkül is írhat megjegyzést. ...mert nekem jó, ha írtok.

2010. szeptember 28., kedd

Közlekedés 3 kocsival

No elértem a kásahegyet. Elhatároztam, hogy beleharapok, mivel a héten boldog birtokosa leszek egy boldogtalan személygépjárműnek.

Kásahegy, mert az amerikaiak autóhoz való viszonya nagyobb téma, mint ami egyáltalán ráférne az internetre, de azért teszek egy kísérletet, hogy ízelítőt adjak egy két válogatatlan aspektusból.

Amikor leutaztam Ilinoisba Gabi bácsit meglátogatni, akkor volt módom kétszer levezetni a 366 mérföldes (590km) (+25% elkavarás) távot. Javarészt autópályákon vezetett az út. Bérelt autóm egy automata váltós Chrysler Cruiser volt.

Nem állom meg, hogy ne tegyek egy röppke megjegyzést mások okulására. Az említett autó szép. És ezzel minden lehetséges előnyös tulajdonságát ki is veséztem. Az egész kocsi olyan kicsit "halálfélelmes-ébrentartós". Olyan, hogy hiába mész egyenesen, a kedves gép hol jobbra, hol balra akarja elhagyni az unalmas országutat. Legnagyobb élmény kielőzni egy csőrös kamiont az autópálya felújításos útszűkületében volt. Én egyenesen mentem, de hol a kamion, hol a betonfal húzta rám a kormányt…

Moat, hogy így belegondolok még ennél is több kalandot jelentett előzni az autóúton. Benéztem a helyet és ahhoz szoktam, hogy kicsapom az indexet, rálépek a gázra és mielőtt észrevenném, a kocsim végrehajtja amit megálmodtam. El voltam kényeztetve a poroszaosan nevelt autómmal. Ezt a kocsit liberális, demokratikus és vitatkozós szellemben nevelték. Az indexet jóváhagyta, de amikor a gázra léptem csak felvisított. Eltűnődött, hogy veszélyes e az előzés vagy nem, és miután végtelennek tűnő másodperces tűnődés után úgy látta, hogy igen, mostmár egyértelműen veszélyes, akkor úgy döntött, hogy gyorsít. A lényeg persze, hogy nem aludtam el a hosszú úton. Volt egy útitársam, aki szórakoztatott horrortörténetekkel.

De szórakoztatott a rendőrség is…

Hazafelé beugrottam még valahova és a hat órás útra este majdnem kilenckor indultam el. Gondoltam, hogy akkor majd a kicsit nehezebb cipőmet veszem föl, hiszen a sebességtúllépésre itt bőven van terep.

Rátértem az autópályára és a megszokott 70 mérföldes (110 km/h) sebességkorlátozást lazán értelmezve a hajmeresztő 85-öt választottam (135 km/h). Már jöttem egy ideje, amikor a filmekből megszokott kék-piros villódzást észre nem vettem a tükörben.

Félrehúzódtam, majd széles gesztusokkal magyarázva kipattantam a kocsiból, hogy „Biztosúr én Európából…”, de mire végigmondhattam volna fejbelőtt.

Valóban lehetett volna így is, ehelyett kormányon hagyott kézzel vártam. Egyszercsak indexel és elhajt mellettem és egy másik kocsit meszel le száz méterre, a belső sávban. Úgy döntöttem, hogy többet érdemlek a megosztott figyelemnél, ezért kissé sértetten, hogy velem senki sem foglalkozik; elindultam.

Amikor elhajtottam a megszeppent cowboykalapos zsaru mellett, gúnyosan integettem és hangosan és gonosz kárörvendéssel felkacagtam.

Valóban történhetett volna így is, de ehelyett pikk-pakk leszorítottak száz méteren belül. Ültem, vártam, míg egyszercsak gumibot nyelével kopogtatnak az ablakon...

-Jogosítványt, forgalmi engedélyt, személyi igazolványt kérek.

-Magyar vagyok és ez bérautó.

-Akkor a magyar jogsit és bérleti szerződést, valamint az útlevelet. Tudja miért állítottam le?

-Nem. – Igazat megvallva volt egy olyan érzésem, hogy a „mindent őszintén tagadó hülye európai” kártya ütni fogja a „megbüntetlek” kártyát és áttereljük a játékot a lényegesen könnyebben játszható „jóságosan megmutatom hogyan csináld legközelebb a szabadság és demokrácia hazájában” pályára.

-Tudja mennyi a maximális megengedett sebesség ezen az úton?

-Nem, mennyi?

-70 és maga 85 fölött ment. Várjon itt.

Vártam és a várakozás hosszú tíz perce alatt fejben számolgattam, hogy vajon a gyorshajtással nyert idő mennyivel több ennél és vajon a számla mennyire fog meglepni…

Ismét kocogás az ablakon..

-Uram, ez a maga szerencsenapja. – Ő nem tudta, hogy magát a szerencse gyermekét állította meg.. – hiába akartam megbüntetni, a jogosítványa az autó piktogrammon kívül semmi egyéb módon nem utal arra hogy jogosítvány lenne, még a címe sincs rajta. Az útlevele hasonlóképpen nem informatív. Próbáltam legalább egy írásbei figyelmeztetést adni, de nem tudom milyen címet írjak a jelentésbe, ezért egy szóbeli figyelmeztetéssel elengedem. Menj és többé ne vétkezzél!

-Értettem, köszönöm.

Az Indiana állam határáig hátralévő néhány mérföldön példásan vezettem. Ott aztán letértem az autópályáról és kisebb kihalt országutakon hajtottam hazáig 90-nel (145 km/h). Ott nem zavartak. Be kellett hoznom a kiesett időt.

2010. szeptember 21., kedd

Marketing 1 telefonon

Egyik reggel csörgött a telefonom. Felvettem, mert amíg az óra számlapja egy számjegyű, addig „az én koponyámban kizárólag vattacsomók tartózkodnak”

-Helló Németh Úr, örömmel értesítem, hogy a telefonszámát kihúztuk egy sorsoláson és nyereménye egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros ingyen American Express vásárlási utalvány.

-Értem, köszönöm.

-Tisztelt Németh Úr, el kell mondjam továbbá, hogy ezt az egészen kivételes ajándékot teljesen ingyen kapja, minden ellenszolgáltatás nélkül és tartalmaz egy 40 dolláros bónuszcsomagot és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalványt.

-Értem, köszönöm.

-Tisztelt Németh Úr, meg szabad kérdeznem, a címét, ahová ezt a fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomagot és az elképesztő 25 dolláros ingyenes American Express vásárlási utalványt küldhetjük?

-Igen. 1814 North Westwood Apt. D. – Hiba volt tudom, de akkor ébredtem és megszoktam, hogy itt néha az ember innen-onnan ajándékot kap, de erről később…

-Elnézést, milyen utca?

-North Westwood.

-Elnézést, North Westroad?

-Nem. North Westwood. –és ebben a pillanatban tudtam, hogy nem lesz szükségem kávéra vérnyomásemeléshez.

-Elnézését kérem uram, North Westrail?

-Nem. North Westwood.

Csönd…

-Elnézést uram, tudná betűzni?

Ez elgondolkodtatott, aztán végül az igazságot az ingerültség álcája alá rejtve ezt feleltem:

-Nem, nem tudnám. North Westwood.

Újabb csönd…

-És melyik város?

-Toledo.

-Szabad kérnem az irányítószámot?

-43607

-Köszönöm. És milyen kártyát használ?

-VISA, de miért fontos ez?

-Mi a kártyaszáma?

-Nem mondom meg, de miért fontos ez, ez az ajándék ingyenes nem?

-Nézze uram, a fantasztikus 40dolláros bónuszcsomag és a 25 dolláros American Expressz vásárlási utalvány teljesen ingyenes, önnek csupán a szállítási költség két dollárját kell kifizetni. – Nyilván vártam ezt a pillanatot a beszélgetésben és nem is ért készületlenül.

-Köszönöm, de nem fizetek érte.

- Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram! Ez egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalvány, amiért önnek semmit nem kell fizetni. Elmondaná a kártyaszámát?

-Nem, nem mondanám el. Megértette, hogy nem fogom elmondani?

-Igen értettem. Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram!

-Rendben. – A maga módján már szórakoztatott…

-Ez egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalvány, ami teljesen ingyenes, magának csak a szállítási költséget kell fizetni, ami két aprócska dollár. Elmondaná a kártyaszámát?

-Nem, nem mondanám el. Megértette, hogy nem fogom elmondani?

-Igen értettem. Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram!

-Rendben.

-Ha maga elégedett a cégünkkel, akkor el fogja mondani a barátainak ez igaz?

-Igen.

-A mi cégünk abban érdekelt, hogy elégedett ügyfeleink legyenek, tehát biztosíthatom, nem fog csalódni a 40 dolláros bónuszcsomagban és a 25 dolláros American Express vásárlási utalványban. Megkaphatnám a kártyaszámát?

-Nem, nem fogom elmondani. Megértette, vagy csak úgy csinál, mintha megértette volna?

-Értettem. Megengedi, hogy elmondjak még valamit uram?

-Igen, de nem fogom elmondani a kártyaszámom.

-Megértem a gyanakvását uram, de higgye el a mi cégünk érdekelt abban, hogy ügyfeleink elégedettek legyenek, ezért biztosíthatom, hogy nem fog csalódni.

-Értettem, de nem fogok fizetni érte és nem árulom el a kártyaszámom.

-Megkérdezhetem, hogy miért nem akarja kifizetni azt a két dollárt a fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és a 25 dolláros American Express vásárlási utalvány szállítási költségéért?

-Mert nem fizetek semmiért, amit soha nem kértem és azt sem tudom pontosan, hogy mit tartalmaz.

-Köszönöm, további szép napot.

-További sikeres és szebb napot.

A vicc az egészben, hogy amíg ezt írtam, csörgött a telefon. Felvettem. Kellemes női géphang:

-Gratulálunk! – innentől egyértelmű volt a többi, mert amióta itt vagyok, már nyertem riasztóberendezést, ajándékutalványt, autót, életbiztosítást, tehát most is kíváncsi voltam a folytatásra és nem raktam le - Ön nyert egy csodálatos nyaralást. A továbbiakban válaszon az alábbiak közül: Nyomja meg az egyes gombot, hogy élő diszpécserünkkel megbeszélje a részleteket nyereményével kapcsolatban. Nyomja meg az egyes gombot MOST! – Itt kis szünet következet, úgy két másodpercnyi, aztán: - vagy nyomja meg a kettes gombot, ha nem kéri nyereményét és a továbbiakban nem fogjuk többet hívni…

2010. szeptember 14., kedd

Közlekedés 2 busszal

Amikor a Közlekedés biciklivel részt megírtam, akkor az a nagyívű tervem volt, hogy egy trillógiát kreálok, mely magában foglalja a közlekedés minden módjának leírását itt, az Egyesült Államok of Amerikában. Szinte mondanom sem kell, hogy ez is másképp alakult, többek között azért, mert nyolc órával később elgázoltak biciklizés közben.

Hiába is vagyok olyan tragikusan elmaradva mindennel, azért tisztességgel kűzdve megpróbálok pótolni. Node az emberek nehezen változnak, az sem véletlen, hogy az egyetlen teljes és helyes orosz mondat, amire emlékszem a "Já nye piszalu domasnye za danje…" (Nem csináltam meg a házi feladatom…)

Szóval közlekedés busszal. Előrébb sorolom ezt a részt, mint az autóst, mert most nincs kedvem hosszan írni. Az igazság pedig az, hogy a toledoi tömegközlekedésről szószaporítás nélkül olyan terjedelemben lehetne beszélni, mint a magyar-perui határvízi problémákról (© Papa). Marad a szószaporítás.

Elvileg amúgy létezik a tömegközlekedés, mint például a Loch Nessi Szörny, vagy a Jeti. A rendszer is ki van találva. Van 50 buszjárat, ami gyakorlatilag pont 50 buszt is jelent. Ezek a buszok reggel elindulnak a belvárosból egyszerre. Mondhatnánk, hogy a szélrózsa minden irányába, de nem mondjuk, mert nincs kedvünk hozzá. Szóval elindulnak, és ezzel egy amolyan verseny is megkezdődik. Ki ér vissza elsőnek, vagy legalábbis időre. Nem kicsi a feladat, ugyanis a város félmilliós és kb 30km kiterjedésű, amiben a központ nem is középen van, de erről később… Ha sikerül a feladat, akkor a buszok a következő indulási időpontban újra kirajzanak és mindenki boldog, aki pont másfél órás periódusokban tervezi az életét és sugárirányban közlekedik. Nyilván nem mindenki ilyen, de szerencsére az okos városvezetés rájuk is gondolt. Ha nem egy buszvonalon közlekedik valaki, az átszállhat a központban. Ugye milyen szép? Egészen addig, amíg egy busz nem késik. Szegény átszállni vágyónak szerencsére nem kell aggódnia. Minden busz bevárja egymást a központban. Megható ugye?

Szerintem kb. így történhetett, amikor ennek a tervnek a prezentációját elfogadhatták. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy már reggel minden busz annyival később indul, amennyit a legtöbbet késő busz késett. És igen, estére a körönkénti késések maximumértékeinek kumulált összegével késik minden busz. Gyakorlatilag fél órát minimum. Ennél a rendszernél jobbat még egy csapat mékgubót nyalogatott ovodás is ki tud találni uzsonnaszünetben.

Szerencsére ez senkit nem zavar, mert mindenki autóval jár. A "Crash" című, amúgy igen jó filmben (Köszi Lilla az ajánlást anno) összegzik legfrappánsabban a tömegközlekedést övező közvélekedést:

"-Tudtad, hogy miért terveznek akkora ablakokat a buszokra?

-Nem… hogy jobban kilássunk?

-Igen, azt akarják, hogy ezt hidd, de a valódi ok az, hogy mindenkit jól láthatóan megszégyenítsenek, aki buszra száll!!!"

2010. szeptember 9., csütörtök

Légkondi (avagy nesze neked Fenntartható Fejlődés 1)

Ma kicsit morcosan ébredtem. Lehült a levegő. Fáztam. Megszoktam már az előző lakásban, hogy az arab srác 68 fokra (20 Celsius) temperál, hogy abban a pillanatban, hogy a kinti közel 90 fokból (32 Celsius) a lakásba lép, akkor azonpillanatban ráfagyjon az izzadtság. Csendesen eléldegéltünk egymás mellett, én betömtem a szobámban a befújót, kinyitottam az ablakot és sorsára hagytam szegény közelkeleti cellatársamat a sarkvidéki hidegben.

Azt hittem a költözésemmel minden megoldódik. Nyilván tévedtem megint. Amikor beköltözött a két új lakótársam is, viszonylag bátran és világosan megfogalmaztam, hogy a légkondi talán legyen 73 fokon (23 Celsius). Vankérdésnincsoszolj. Mosolyogtak, bólogattak, de ezek trükkös fiúk. Kivártak. Látták, hogy "volt erőm elhágy..." és pár héttel később, ma reggelre valahogy megint lecsúszott a digitális állítógomb 69 fokra (20,5 Celsius). Alig várom már a híres ohioi fagyokat, mert akkor ezek a boldog emberek majd 82 fokra (28 Celsius) fognak álítani.

Amikor Japánban volt szerencsém dolgozni, ott még az íróasztalomra is volt ragasztva egy világoskék-citromsárga-pink matrica, amin "KRIXKRAX 22 KANJIBANJI 26" hirdette napnál világosabban, hogy az energiatakarékosság jegyében télen 22, nyáron pedig 26 forka kell állítani a légkondit. A hierarchiát mélyen tisztelő Japánban - mégha katasztrofális gyűrötten és összevissza is, de - a zakót fönn hagyják az emberek. 26 fokban márpedig zakóban nem nagyon lehet dolgozni, tehát a légkondik maradtak 24 fokon… A hierarchiatisztelet része ugyanakkor az is, hogy senki nem lehet jobban öltözött, mint a feljebbvalója. A miniszterelnök tehát fogta magát, időt kért a TV-ben, élő egyenesben lekapta a zakóját és átdobta a vállán. Az egész ország abnormális pánikban állt neki vetkőzni. A probléma meg volt oldva.

Nade elkalandoztam…

Itt nem tudom mi hozhatna megoldást, legalább az én helyzetemre. Gondoltam arra, hogy rábeszélem Obamát, hogy rendeljen el hamburgertilalmat, amíg nyáron el nem tűnnek a jégcsapok az amerikai lakásokból. A kampány neve lehetne: "Don't freeeze plíííz.." Najó… azt hiszem egyszrűbb, ha felveszek egy pulóvert.

2010. szeptember 4., szombat

Művészeti vásár

Három nappal a baleset előtt voltam művészeti vásáron. Akkor iziben nem írtam róla és ezért ez bizony eléggé sokat váratott magára. Nem kell félni az élmények igencsak mélyen belém ivódtak és van is miről írni. Talán ennek terhe is nyomta a vállam, amiért ilyen sokára mertem csak hozzányúlni ehhez a témához.

Művészeti vásár az egyetem területén. Amikor megláttam, a hirdetést, majd kiugrottam a bőrömből. Művészet… egyetem… ízlelgettem a szavakat. Elképzeltem a vagányabbnál vagányabb kommunikatív és laza diáklányokat, akik agyagból, olajjal vászonra, fából és üvegből gondolatébresztő műalkotásokat mutatnak be és árulnak. A pezsgő szellemi életet az egyetemen, este a levezető koncerteket és a rózsaszín naplementét, amit alternatív művészcsajokkal nézek végig.

Mint sok egyéb itt, ez sem pont az előre elképzeltek szerint zajlott..

Megérkeztem a tetthelyre, ami egyébként az egyetem központi blokkjának legnagyobb belső udvara volt. Erről később szándékszom még írni, mert valóban megérdemel pár sort és néhány fényképet.



Az egyetemi parkoló tele, gondoltam nyert ügyem van, végre nyüzsgés lesz. Belépek az udvarra és kishíjján megkérdeztem, hogy akkor most ez a vásár, vagy máshol keressem..?

Sátrak, illetve inkább csak nap ellen árnyékolók, alattuk asztalok, amiken a legkülönbözőbb dolgok. Elkezdtem sétálgatni és először tényleg nem hittem a szememnek. Egyből éreztem, hogy korban, nemben, ízlésben, és talán még fajban is kilógok a sorból. Egyetlen velem egykorú párt láttam, akik láthatóan nem vágytak más társaságára.

Ha már ott voltam, azért körbenéztem alaposan. A sátrak többségében nem is igazából "műalkotásokat" árultak, hanem különböző szervezetek gyűjtöttek önkénteseket, vagy szponzorok hirdették magukat, esetleg tápanyagellátó sátrak voltak a sok kultúrától ismét az éhhalál közeléb sodródott műkritikusok életben tartására. Megtanultam jól, hogy esemény bendőtömés nélkül nincs az USÁ-ban. Még a mise után is megetetik az embereket. Nincs kivétel. Ahol három, vagy több ember előre megszervezve találkozik, ott az egyik biztos hogy hotdogárus. Nade térjünk rá a "művészetre".

Volt ott minden, ami az Isten állatkertjében egzotikum.

Először is arra lettem figyelmes, hogy valószínűleg ez rögeszmés bogarasok gyülekezete. Mindenkinek volt egy témája, amitől nem tudott elszakadni.

Volt egy nő, aki kiutyalábnyomokat festett.



Azt gondolnám, hogy ez egy mentálisan egészséges környezetben egy pár nap alatt lecseng és valaki csak akad, aki megmondja, hogy "Drágám, sajnálom én is, hogy Fifike eltávozott, és örülök hogy festéssel dolgozod fel a veszteséget, de kérlek azért ezeket ne mutasd meg a szomszédoknak." Ehelyett teljes terjedelemben ott volt elöttem egy sátor a legkülönfélébb kutyafajták lábnyomaival, minden variáció nélkül. Pénzért.


Nem vicceltem...


Egy kicsit odébb egy bácsi gubbasztot és szemlátomást nem sikerült feldolgoznia az információtechnológia forradalmi fejlődését. Néztem az akotásait és egy terápiás kreatív önsegítő csoport kiállításán kezdtem érezni magam.


Esetleg a nappaliba?


Aztán egyszercsak ahogy így nézem az egyik bontott számítógépekből összeb(arkácsol)t órát, a következő párbeszédet hallom a mellettem álló művészetpártolóktól:

...

-Drágám, ez nem drága 150 dollárért?

-De ha belegondolsz, hogy eredeti műalkotás, akkor nem is sok..

-Igazad van. Vegyünk valamit?

És akkor rádöbbentem, hogy bennem van a hiba. Összeállt a kép és hirtelen más szemmel láttam mindent.


Sajnos ez nem lehetett az enyém...


Na azért annyira nem, hogy megvettem volna a CD-halat. Egyszercsak átláttam, hogy itt nem arról van szó, hogy nem megértett bolondok égetik magukat, hanem a kereslet-kínálat tökéletes egyensúlyát tapasztalhatom meg, ahol én vagyok a kakukktojás.

Minden sátor előtt azok voltak, akiknek hasonló bogara volt, pedig valóban voltak erős próbálkozások…


Zsák a foltját...


Átéreztem, hogy Amerika a lehetőségek hazája. Mert ahol összehegesztett rozsdás vasakat elneveznek "Maradék"-nak és el tudják adni 1500 dollárért, mint műalkotást, ott bizony sokaknak juthat még kenyérrevaló.



Találtam néhány olyan sátrat és pultot, ami előtt nem nyüzsögtek annyian. Ezek közt valódi értékeket is fölfedeztem.




Szerettem a kerámikusokat, akik egy kis sátorban gyerekekkel korongoztak. Igen.. itt is a gyerekek. Van mit tanulni.



Aztán egyik helyen egy szívemnek igazán kedves dolog, a fa volt a főszereplő. Az asztalos nagyon ötletes és igényes dobozokat készített. Neki nem rótam föl, hogy mindegyik doboz ugyanarra a kaptafára készült, vele elnézőbb voltam.



Tovább, egy nagy nyílt területen egy tébolyodott festő képei álltak, amiket én valóban nagyra értékeltem, mert számomra valóban volt bennük ötlet és gondolat. Jellemző, hogy nagyobb volt a nyüzsgés a kutyalábnyomok és a hotdogárus előtt.



Aztán persze mindenféle megszokott portéka is gazdát keresett, de azért jobban ki lettem volna békülve mindezekkel, ha a rendezvényt Mesterségek Ünnepének nevezik és messze elvonatkoztatnak a művészettől.




Miután már mindent és mindenkit megnéztem - kerámiadobozokat, tollakat, fotókat, bolondokat -, gondoltam ideje hazaindulni és feldolgozni az élményeket. Amint kiértem a vásár területéről, odajött hozzám valaki és kedvesen felajánlotta, hogy a kevesebb mint háromszáz méterre lévő parkolóba szívesen elvisz az ingyenes szolgáltatásként üzembeállított elektromos golfautók valamelyikén. Na ez a kemény.


A képek, mint eddig, klikkelésre nagyobb méretben is megnézhetőek.