Művészeti vásár

Három nappal a baleset előtt voltam művészeti vásáron. Akkor iziben nem írtam róla és ezért ez bizony eléggé sokat váratott magára. Nem kell félni az élmények igencsak mélyen belém ivódtak és van is miről írni. Talán ennek terhe is nyomta a vállam, amiért ilyen sokára mertem csak hozzányúlni ehhez a témához.

Művészeti vásár az egyetem területén. Amikor megláttam, a hirdetést, majd kiugrottam a bőrömből. Művészet… egyetem… ízlelgettem a szavakat. Elképzeltem a vagányabbnál vagányabb kommunikatív és laza diáklányokat, akik agyagból, olajjal vászonra, fából és üvegből gondolatébresztő műalkotásokat mutatnak be és árulnak. A pezsgő szellemi életet az egyetemen, este a levezető koncerteket és a rózsaszín naplementét, amit alternatív művészcsajokkal nézek végig.

Mint sok egyéb itt, ez sem pont az előre elképzeltek szerint zajlott..

Megérkeztem a tetthelyre, ami egyébként az egyetem központi blokkjának legnagyobb belső udvara volt. Erről később szándékszom még írni, mert valóban megérdemel pár sort és néhány fényképet.

Az egyetemi parkoló tele, gondoltam nyert ügyem van, végre nyüzsgés lesz. Belépek az udvarra és kishíjján megkérdeztem, hogy akkor most ez a vásár, vagy máshol keressem..?

Sátrak, illetve inkább csak nap ellen árnyékolók, alattuk asztalok, amiken a legkülönbözőbb dolgok. Elkezdtem sétálgatni és először tényleg nem hittem a szememnek. Egyből éreztem, hogy korban, nemben, ízlésben, és talán még fajban is kilógok a sorból. Egyetlen velem egykorú párt láttam, akik láthatóan nem vágytak más társaságára.

Ha már ott voltam, azért körbenéztem alaposan. A sátrak többségében nem is igazából "műalkotásokat" árultak, hanem különböző szervezetek gyűjtöttek önkénteseket, vagy szponzorok hirdették magukat, esetleg tápanyagellátó sátrak voltak a sok kultúrától ismét az éhhalál közeléb sodródott műkritikusok életben tartására. Megtanultam jól, hogy esemény bendőtömés nélkül nincs az USÁ-ban. Még a mise után is megetetik az embereket. Nincs kivétel. Ahol három, vagy több ember előre megszervezve találkozik, ott az egyik biztos hogy hotdogárus. Nade térjünk rá a "művészetre".

Volt ott minden, ami az Isten állatkertjében egzotikum.

Először is arra lettem figyelmes, hogy valószínűleg ez rögeszmés bogarasok gyülekezete. Mindenkinek volt egy témája, amitől nem tudott elszakadni.

Volt egy nő, aki kiutyalábnyomokat festett.

Azt gondolnám, hogy ez egy mentálisan egészséges környezetben egy pár nap alatt lecseng és valaki csak akad, aki megmondja, hogy "Drágám, sajnálom én is, hogy Fifike eltávozott, és örülök hogy festéssel dolgozod fel a veszteséget, de kérlek azért ezeket ne mutasd meg a szomszédoknak." Ehelyett teljes terjedelemben ott volt elöttem egy sátor a legkülönfélébb kutyafajták lábnyomaival, minden variáció nélkül. Pénzért.

Nem vicceltem...

Egy kicsit odébb egy bácsi gubbasztot és szemlátomást nem sikerült feldolgoznia az információtechnológia forradalmi fejlődését. Néztem az akotásait és egy terápiás kreatív önsegítő csoport kiállításán kezdtem érezni magam.

Esetleg a nappaliba?

Aztán egyszercsak ahogy így nézem az egyik bontott számítógépekből összeb(arkácsol)t órát, a következő párbeszédet hallom a mellettem álló művészetpártolóktól:

...

-Drágám, ez nem drága 150 dollárért?

-De ha belegondolsz, hogy eredeti műalkotás, akkor nem is sok..

-Igazad van. Vegyünk valamit?

…

És akkor rádöbbentem, hogy bennem van a hiba. Összeállt a kép és hirtelen más szemmel láttam mindent.

Sajnos ez nem lehetett az enyém...

Na azért annyira nem, hogy megvettem volna a CD-halat. Egyszercsak átláttam, hogy itt nem arról van szó, hogy nem megértett bolondok égetik magukat, hanem a kereslet-kínálat tökéletes egyensúlyát tapasztalhatom meg, ahol én vagyok a kakukktojás.

Minden sátor előtt azok voltak, akiknek hasonló bogara volt, pedig valóban voltak erős próbálkozások…

Zsák a foltját...

Átéreztem, hogy Amerika a lehetőségek hazája. Mert ahol összehegesztett rozsdás vasakat elneveznek "Maradék"-nak és el tudják adni 1500 dollárért, mint műalkotást, ott bizony sokaknak juthat még kenyérrevaló.

Találtam néhány olyan sátrat és pultot, ami előtt nem nyüzsögtek annyian. Ezek közt valódi értékeket is fölfedeztem.

Szerettem a kerámikusokat, akik egy kis sátorban gyerekekkel korongoztak. Igen.. itt is a gyerekek. Van mit tanulni.

Aztán egyik helyen egy szívemnek igazán kedves dolog, a fa volt a főszereplő. Az asztalos nagyon ötletes és igényes dobozokat készített. Neki nem rótam föl, hogy mindegyik doboz ugyanarra a kaptafára készült, vele elnézőbb voltam.

Tovább, egy nagy nyílt területen egy tébolyodott festő képei álltak, amiket én valóban nagyra értékeltem, mert számomra valóban volt bennük ötlet és gondolat. Jellemző, hogy nagyobb volt a nyüzsgés a kutyalábnyomok és a hotdogárus előtt.

Aztán persze mindenféle megszokott portéka is gazdát keresett, de azért jobban ki lettem volna békülve mindezekkel, ha a rendezvényt Mesterségek Ünnepének nevezik és messze elvonatkoztatnak a művészettől.

Miután már mindent és mindenkit megnéztem - kerámiadobozokat, tollakat, fotókat, bolondokat -, gondoltam ideje hazaindulni és feldolgozni az élményeket. Amint kiértem a vásár területéről, odajött hozzám valaki és kedvesen felajánlotta, hogy a kevesebb mint háromszáz méterre lévő parkolóba szívesen elvisz az ingyenes szolgáltatásként üzembeállított elektromos golfautók valamelyikén. Na ez a kemény.

A képek, mint eddig, klikkelésre nagyobb méretben is megnézhetőek.