Mammuth Cave

Ötödikén megérkeztek a kollégák Budapestről. Remek ütemérzékkel kitalálták, hogy a közelben nézzünk meg valamit hétvégén. Számításba véve, hogy nekem el van törve a lábam és csak két napunk van, a választás a 665 kilométerre (413 mérföld, Budapest-München) fekvő barlangrendszerre esett. Ez is, mint minden valamire való dolog itt Amerikában, a világ legnagyobbja.

Ha egy falu ugyanis híres akar itt lenni valamiről, mert a természet, vagy a történelem nem vette kegyeibe addig, akkor kitalálják a falugyűlésen, hogy kreálnak valami maradandót. Ez többnyire, ha már az esztétikai minőségétől nem is, de legalább a méretétől híressé kell, hogy váljon. Ilyenkor a falu esze fellapozza a lexikont és rábök valamire, amit aztán adófizetői pénzből és közös erővel meg is építenek, legyen az autógumi, zsírkréta, vagy bármi köztük az enciklopédiából. Így válik aztán nevezetessé minden útszéli falu, ha már ezeréves várromja, vagy egyéb esztétikailag pontozható nevezetessége nincs. Ezt a "legyen a miénk a legnagyobb" sportot egyébként nem csak csapatban játsszák, hanem egyéniben is, spontán testépítőként, különféle testrészekre koncentrálva, melyek közül néhány különösen népszerű.

Kentucky viszont nem a legnagyobb szemöldökcsipeszről, vagy a legnagyobb csípőátmérőről híres, hanem a valóban brutálisan nagy összefüggő barlangjairól.

Az időjárás kegyeibe vett minket így ragyogó napsütésben és verőfényben töltöttük a hétvégét a barlangokban. Négy különböző túrára fizettünk be. Leszámítva a barlangi csónakázást, általában egymérföldes ötszáz lépcsőfokos túrák voltak ezek, melyeken elszenvedett kínjaimhoz képest Napóleon katonáinak Moszkvába jutása könnyed matiné lehetett.

Geológiából még nem vagyok világhírű, de ha az emlékeim nem csalnak, akkor ez a fantasztikus képződmény annak köszönheti kialakulását, hogy régen, még az én születésem előtt, amikor azon a vidéken még a Mississippi tenger csordogált, mészkő és homokkő rétegek alakultak ki, egymást váltva.

Amikor ez a tenger befolyt a Mexikói öbölbe, lenn a víz áttörte repedések mentén a vízzáró homokkő réteget, kimosta a mészkőréteget, aztán elcipelte, utána áttörte a következő vízzáró réteget is és kimosta az alatta lévő mészkőréteget is, aztán ugyanezt még egyszer. Ezután cseppenként, a kioldott mészkőből meglepő módon cseppköveket épített és többnyire még ki is száradt. Ezalatt fenn leforgatták a Jurassic Parkot, jöttek az indiánok, aztán a fehérek, aztán a feketék, aztán újra a fehérek, akik ezútal nem embereket, hanem csakcsirkéket mészároltak és kitalálták a Kentuckt Fried Chicken-t. A háromszintes barlang ezalatt a néhánymillió év készület után aztán jelentette, hogy kész, és lehet kutatni meg bányászni, meg drága jegyekért cserébe megnézni. Néhányat fotóztam is, azt talán érdemesebb nézni.

Az első túra a régi bányába vezetett, ahol a poros törmelékből vízzel kioldották a salétromsót (vagy valami mást, vegyészek és szakértők ide okosabb dolgokat tetszőlegesen beleképzelhetnek) és utána lepárolták. Mi ilyeneket nem csináltunk, mert nem volt időnk.

Ilyen volt a plafon homokkőből.

A fiúk a bányában dolgoznak.

A második túra vezetett volt. Egy kaporszakállú bácsi vezetett minket, akinek (és a világnak) nagy szerencséje, hogy barlangi vezető lett, mert máskülönben szinte bizonyos hogy különböző erőszakos és antiszociális cselekedetekért állna körözés alatt.

Néha egészen nagy mélységek és magasságok voltak, ahol áttört a vízzáró réteg.

A bácsi megmutatta, hogy milyen a teljes sötét és milyen a teljes csönd. Sosem hittem volna, hogy az előbbinek a vakufény és az utóbbinak gyerekkacagás is a tartozéka.

Gondolkodtam rajta, hogy mi lett volna, ha rendesen beállítom a fókuszt ennél a képnél... :@

A harmadik túra egy barlangi csónakázás volt. A barlang bejárata hatalmas volt. Nyolc-tíz méter magas és mielőtt elkeskenyedett, párezer négyzetméter termet fedett be. Mivel innen puskaport kinyerni nem lehetett, ezért kizárásos alapon a helyiek gyorsan megtalálták a másik hasznosítási módot; kocsmát nyitottak itt. Ahogy teltek az évek, a többi kocsma tulajdonosa féltékeny lett és a városi tanácsnál átnyomták azt a törvényt, hogy az utca szintje alatt alkoholt árulni tilos. Innentől kezdve minden sörért két emeletnyit kellett lépcsőzni. Be is zárt a hely. Az a barlang viszont, amelyikből se puskaport nem lehet kinyerni, se sört nem adnak, csak arra lehet jó, hogy a szemetet idehordják. Végül a 70-es években pucolták ki közmunkában, azóta népszerű esketőhely. Amikor ott voltunk, akkor is épp arra készültek.

Néha a csónak is csak kúszva fért el a mennyezet alatt..

A negyedik túra egy magánbarlangban volt. Öt család összedobott félmillió dollárt és megvették. Úgy gondolták, jó lesz a kert végében egy hatalmas cseppkőbarlang, ha esetleg a szemétdíjak megemelkednének. Mielőtt szabályozták volna, annak rendje és módja szerint törögették is a cseppköveket rendesen. Aztán már nem szabadott ilyen csúnyaságot csinálni, úgyhogy innentől csak a barlang belsejében lévő kis esketőkápolna lelkes természetkedvelő közönsége vitt haza egy pár néhánymillió éves szuvenyírt. Na azért maradt nekünk is látnivaló.

És ami elmaradhatatlan. A shopping. Akárhová mentünk, a megszokott módon a jegyet is csak úgy kaptuk meg, hogy előtte át kellett vágnunk a maradandó és ízléses portékák tengerén..

Lehet találgatni, hogy melyiket vettem meg..

A fotók nem azért készültek mind az új halszemoptikámmal, mert totál belezúgtam. Egyáltalán nem. Csak azért, mert a barlangban bicegve mankóval egyet vihettem csak és ennek jobb volt a fényereje és kisebb is volt.

Távolságok

Ebben az országban nagy távolságok vannak. Nagy távolságok, és mint említettem szigorú sebességkorlátozások. Ma például levezettem Bostonból Toledóba. Ez olyan, mintha Budapestről Monacoba, Rómába, Eindhovenbe, Hamburgba, Vilniusba, Kijevbe, vagy a Meteorákhoz elugrottam volna egy nap alatt szigorúan maximum 120-szal.

Még Boston felé menet volt egy ilyen vízesés, amit megnéztünk. Szerintem érdekes volt, de ez tényleg csak ízlés kérdése. Majd írok még róla, addig is egy kép:

Kép kattra bigpicture méretben

Quiz

Minek örülök vajon? (A helyes megfejtők dedikált nyomtatott példányt kapnak. :D )

1. Hogy megérkezett időben és éppségben az új halszemoptikám.
2. Fél órája bevettem az Oxycodone-t és hatni kezdett.

3. Holnap fizetésnap.

4. Hétvégére Kentuckyba megyek sültcsirkét enni és Mommuth barlangot nézni.

5. Sikerült megemészteni a 14 unciás ribeye steaket.

6. Megérkeztek a kollégáim épségben.

7. Vettem egy kocsit és nagyon meg vagyok vele elégedve.

8. Mindjárt alszom egy nagyot.

9. Nem is örülök, csak furcsán vagyok szomorú.

10. Egyéb:

Közlekedés 3 kocsival

No elértem a kásahegyet. Elhatároztam, hogy beleharapok, mivel a héten boldog birtokosa leszek egy boldogtalan személygépjárműnek.

Kásahegy, mert az amerikaiak autóhoz való viszonya nagyobb téma, mint ami egyáltalán ráférne az internetre, de azért teszek egy kísérletet, hogy ízelítőt adjak egy két válogatatlan aspektusból.

Amikor leutaztam Ilinoisba Gabi bácsit meglátogatni, akkor volt módom kétszer levezetni a 366 mérföldes (590km) (+25% elkavarás) távot. Javarészt autópályákon vezetett az út. Bérelt autóm egy automata váltós Chrysler Cruiser volt.

Nem állom meg, hogy ne tegyek egy röppke megjegyzést mások okulására. Az említett autó szép. És ezzel minden lehetséges előnyös tulajdonságát ki is veséztem. Az egész kocsi olyan kicsit "halálfélelmes-ébrentartós". Olyan, hogy hiába mész egyenesen, a kedves gép hol jobbra, hol balra akarja elhagyni az unalmas országutat. Legnagyobb élmény kielőzni egy csőrös kamiont az autópálya felújításos útszűkületében volt. Én egyenesen mentem, de hol a kamion, hol a betonfal húzta rám a kormányt…

Moat, hogy így belegondolok még ennél is több kalandot jelentett előzni az autóúton. Benéztem a helyet és ahhoz szoktam, hogy kicsapom az indexet, rálépek a gázra és mielőtt észrevenném, a kocsim végrehajtja amit megálmodtam. El voltam kényeztetve a poroszaosan nevelt autómmal. Ezt a kocsit liberális, demokratikus és vitatkozós szellemben nevelték. Az indexet jóváhagyta, de amikor a gázra léptem csak felvisított. Eltűnődött, hogy veszélyes e az előzés vagy nem, és miután végtelennek tűnő másodperces tűnődés után úgy látta, hogy igen, mostmár egyértelműen veszélyes, akkor úgy döntött, hogy gyorsít. A lényeg persze, hogy nem aludtam el a hosszú úton. Volt egy útitársam, aki szórakoztatott horrortörténetekkel.

De szórakoztatott a rendőrség is…

Hazafelé beugrottam még valahova és a hat órás útra este majdnem kilenckor indultam el. Gondoltam, hogy akkor majd a kicsit nehezebb cipőmet veszem föl, hiszen a sebességtúllépésre itt bőven van terep.

Rátértem az autópályára és a megszokott 70 mérföldes (110 km/h) sebességkorlátozást lazán értelmezve a hajmeresztő 85-öt választottam (135 km/h). Már jöttem egy ideje, amikor a filmekből megszokott kék-piros villódzást észre nem vettem a tükörben.

Félrehúzódtam, majd széles gesztusokkal magyarázva kipattantam a kocsiból, hogy „Biztosúr én Európából…”, de mire végigmondhattam volna fejbelőtt.

Valóban lehetett volna így is, ehelyett kormányon hagyott kézzel vártam. Egyszercsak indexel és elhajt mellettem és egy másik kocsit meszel le száz méterre, a belső sávban. Úgy döntöttem, hogy többet érdemlek a megosztott figyelemnél, ezért kissé sértetten, hogy velem senki sem foglalkozik; elindultam.

Amikor elhajtottam a megszeppent cowboykalapos zsaru mellett, gúnyosan integettem és hangosan és gonosz kárörvendéssel felkacagtam.

Valóban történhetett volna így is, de ehelyett pikk-pakk leszorítottak száz méteren belül. Ültem, vártam, míg egyszercsak gumibot nyelével kopogtatnak az ablakon...

-Jogosítványt, forgalmi engedélyt, személyi igazolványt kérek.

-Magyar vagyok és ez bérautó.

-Akkor a magyar jogsit és bérleti szerződést, valamint az útlevelet. Tudja miért állítottam le?

-Nem. – Igazat megvallva volt egy olyan érzésem, hogy a „mindent őszintén tagadó hülye európai” kártya ütni fogja a „megbüntetlek” kártyát és áttereljük a játékot a lényegesen könnyebben játszható „jóságosan megmutatom hogyan csináld legközelebb a szabadság és demokrácia hazájában” pályára.

-Tudja mennyi a maximális megengedett sebesség ezen az úton?

-Nem, mennyi?

-70 és maga 85 fölött ment. Várjon itt.

Vártam és a várakozás hosszú tíz perce alatt fejben számolgattam, hogy vajon a gyorshajtással nyert idő mennyivel több ennél és vajon a számla mennyire fog meglepni…

Ismét kocogás az ablakon..

-Uram, ez a maga szerencsenapja. – Ő nem tudta, hogy magát a szerencse gyermekét állította meg.. – hiába akartam megbüntetni, a jogosítványa az autó piktogrammon kívül semmi egyéb módon nem utal arra hogy jogosítvány lenne, még a címe sincs rajta. Az útlevele hasonlóképpen nem informatív. Próbáltam legalább egy írásbei figyelmeztetést adni, de nem tudom milyen címet írjak a jelentésbe, ezért egy szóbeli figyelmeztetéssel elengedem. Menj és többé ne vétkezzél!

-Értettem, köszönöm.

Az Indiana állam határáig hátralévő néhány mérföldön példásan vezettem. Ott aztán letértem az autópályáról és kisebb kihalt országutakon hajtottam hazáig 90-nel (145 km/h). Ott nem zavartak. Be kellett hoznom a kiesett időt.

Marketing 1 telefonon

Egyik reggel csörgött a telefonom. Felvettem, mert amíg az óra számlapja egy számjegyű, addig „az én koponyámban kizárólag vattacsomók tartózkodnak”

-Helló Németh Úr, örömmel értesítem, hogy a telefonszámát kihúztuk egy sorsoláson és nyereménye egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros ingyen American Express vásárlási utalvány.

-Értem, köszönöm.

-Tisztelt Németh Úr, el kell mondjam továbbá, hogy ezt az egészen kivételes ajándékot teljesen ingyen kapja, minden ellenszolgáltatás nélkül és tartalmaz egy 40 dolláros bónuszcsomagot és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalványt.

-Értem, köszönöm.

-Tisztelt Németh Úr, meg szabad kérdeznem, a címét, ahová ezt a fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomagot és az elképesztő 25 dolláros ingyenes American Express vásárlási utalványt küldhetjük?

-Igen. 1814 North Westwood Apt. D. – Hiba volt tudom, de akkor ébredtem és megszoktam, hogy itt néha az ember innen-onnan ajándékot kap, de erről később…

-Elnézést, milyen utca?

-North Westwood.

-Elnézést, North Westroad?

-Nem. North Westwood. –és ebben a pillanatban tudtam, hogy nem lesz szükségem kávéra vérnyomásemeléshez.

-Elnézését kérem uram, North Westrail?

-Nem. North Westwood.

Csönd…

-Elnézést uram, tudná betűzni?

Ez elgondolkodtatott, aztán végül az igazságot az ingerültség álcája alá rejtve ezt feleltem:

-Nem, nem tudnám. North Westwood.

Újabb csönd…

-És melyik város?

-Toledo.

-Szabad kérnem az irányítószámot?

-43607

-Köszönöm. És milyen kártyát használ?

-VISA, de miért fontos ez?

-Mi a kártyaszáma?

-Nem mondom meg, de miért fontos ez, ez az ajándék ingyenes nem?

-Nézze uram, a fantasztikus 40dolláros bónuszcsomag és a 25 dolláros American Expressz vásárlási utalvány teljesen ingyenes, önnek csupán a szállítási költség két dollárját kell kifizetni. – Nyilván vártam ezt a pillanatot a beszélgetésben és nem is ért készületlenül.

-Köszönöm, de nem fizetek érte.

- Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram! Ez egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalvány, amiért önnek semmit nem kell fizetni. Elmondaná a kártyaszámát?

-Nem, nem mondanám el. Megértette, hogy nem fogom elmondani?

-Igen értettem. Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram!

-Rendben. – A maga módján már szórakoztatott…

-Ez egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalvány, ami teljesen ingyenes, magának csak a szállítási költséget kell fizetni, ami két aprócska dollár. Elmondaná a kártyaszámát?

-Nem, nem mondanám el. Megértette, hogy nem fogom elmondani?

-Igen értettem. Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram!

-Rendben.

-Ha maga elégedett a cégünkkel, akkor el fogja mondani a barátainak ez igaz?

-Igen.

-A mi cégünk abban érdekelt, hogy elégedett ügyfeleink legyenek, tehát biztosíthatom, nem fog csalódni a 40 dolláros bónuszcsomagban és a 25 dolláros American Express vásárlási utalványban. Megkaphatnám a kártyaszámát?

-Nem, nem fogom elmondani. Megértette, vagy csak úgy csinál, mintha megértette volna?

-Értettem. Megengedi, hogy elmondjak még valamit uram?

-Igen, de nem fogom elmondani a kártyaszámom.

-Megértem a gyanakvását uram, de higgye el a mi cégünk érdekelt abban, hogy ügyfeleink elégedettek legyenek, ezért biztosíthatom, hogy nem fog csalódni.

-Értettem, de nem fogok fizetni érte és nem árulom el a kártyaszámom.

-Megkérdezhetem, hogy miért nem akarja kifizetni azt a két dollárt a fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és a 25 dolláros American Express vásárlási utalvány szállítási költségéért?

-Mert nem fizetek semmiért, amit soha nem kértem és azt sem tudom pontosan, hogy mit tartalmaz.

-Köszönöm, további szép napot.

-További sikeres és szebb napot.

A vicc az egészben, hogy amíg ezt írtam, csörgött a telefon. Felvettem. Kellemes női géphang:

-Gratulálunk! – innentől egyértelmű volt a többi, mert amióta itt vagyok, már nyertem riasztóberendezést, ajándékutalványt, autót, életbiztosítást, tehát most is kíváncsi voltam a folytatásra és nem raktam le - Ön nyert egy csodálatos nyaralást. A továbbiakban válaszon az alábbiak közül: Nyomja meg az egyes gombot, hogy élő diszpécserünkkel megbeszélje a részleteket nyereményével kapcsolatban. Nyomja meg az egyes gombot MOST! – Itt kis szünet következet, úgy két másodpercnyi, aztán: - vagy nyomja meg a kettes gombot, ha nem kéri nyereményét és a továbbiakban nem fogjuk többet hívni…

Közlekedés 2 busszal

Amikor a Közlekedés biciklivel részt megírtam, akkor az a nagyívű tervem volt, hogy egy trillógiát kreálok, mely magában foglalja a közlekedés minden módjának leírását itt, az Egyesült Államok of Amerikában. Szinte mondanom sem kell, hogy ez is másképp alakult, többek között azért, mert nyolc órával később elgázoltak biciklizés közben.

Hiába is vagyok olyan tragikusan elmaradva mindennel, azért tisztességgel kűzdve megpróbálok pótolni. Node az emberek nehezen változnak, az sem véletlen, hogy az egyetlen teljes és helyes orosz mondat, amire emlékszem a "Já nye piszalu domasnye za danje…" (Nem csináltam meg a házi feladatom…)

Szóval közlekedés busszal. Előrébb sorolom ezt a részt, mint az autóst, mert most nincs kedvem hosszan írni. Az igazság pedig az, hogy a toledoi tömegközlekedésről szószaporítás nélkül olyan terjedelemben lehetne beszélni, mint a magyar-perui határvízi problémákról (© Papa). Marad a szószaporítás.

Elvileg amúgy létezik a tömegközlekedés, mint például a Loch Nessi Szörny, vagy a Jeti. A rendszer is ki van találva. Van 50 buszjárat, ami gyakorlatilag pont 50 buszt is jelent. Ezek a buszok reggel elindulnak a belvárosból egyszerre. Mondhatnánk, hogy a szélrózsa minden irányába, de nem mondjuk, mert nincs kedvünk hozzá. Szóval elindulnak, és ezzel egy amolyan verseny is megkezdődik. Ki ér vissza elsőnek, vagy legalábbis időre. Nem kicsi a feladat, ugyanis a város félmilliós és kb 30km kiterjedésű, amiben a központ nem is középen van, de erről később… Ha sikerül a feladat, akkor a buszok a következő indulási időpontban újra kirajzanak és mindenki boldog, aki pont másfél órás periódusokban tervezi az életét és sugárirányban közlekedik. Nyilván nem mindenki ilyen, de szerencsére az okos városvezetés rájuk is gondolt. Ha nem egy buszvonalon közlekedik valaki, az átszállhat a központban. Ugye milyen szép? Egészen addig, amíg egy busz nem késik. Szegény átszállni vágyónak szerencsére nem kell aggódnia. Minden busz bevárja egymást a központban. Megható ugye?

Szerintem kb. így történhetett, amikor ennek a tervnek a prezentációját elfogadhatták. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy már reggel minden busz annyival később indul, amennyit a legtöbbet késő busz késett. És igen, estére a körönkénti késések maximumértékeinek kumulált összegével késik minden busz. Gyakorlatilag fél órát minimum. Ennél a rendszernél jobbat még egy csapat mékgubót nyalogatott ovodás is ki tud találni uzsonnaszünetben.

Szerencsére ez senkit nem zavar, mert mindenki autóval jár. A "Crash" című, amúgy igen jó filmben (Köszi Lilla az ajánlást anno) összegzik legfrappánsabban a tömegközlekedést övező közvélekedést:

"-Tudtad, hogy miért terveznek akkora ablakokat a buszokra?

-Nem… hogy jobban kilássunk?

-Igen, azt akarják, hogy ezt hidd, de a valódi ok az, hogy mindenkit jól láthatóan megszégyenítsenek, aki buszra száll!!!"

Légkondi (avagy nesze neked Fenntartható Fejlődés 1)

Ma kicsit morcosan ébredtem. Lehült a levegő. Fáztam. Megszoktam már az előző lakásban, hogy az arab srác 68 fokra (20 Celsius) temperál, hogy abban a pillanatban, hogy a kinti közel 90 fokból (32 Celsius) a lakásba lép, akkor azonpillanatban ráfagyjon az izzadtság. Csendesen eléldegéltünk egymás mellett, én betömtem a szobámban a befújót, kinyitottam az ablakot és sorsára hagytam szegény közelkeleti cellatársamat a sarkvidéki hidegben.

Azt hittem a költözésemmel minden megoldódik. Nyilván tévedtem megint. Amikor beköltözött a két új lakótársam is, viszonylag bátran és világosan megfogalmaztam, hogy a légkondi talán legyen 73 fokon (23 Celsius). Vankérdésnincsoszolj. Mosolyogtak, bólogattak, de ezek trükkös fiúk. Kivártak. Látták, hogy "volt erőm elhágy..." és pár héttel később, ma reggelre valahogy megint lecsúszott a digitális állítógomb 69 fokra (20,5 Celsius). Alig várom már a híres ohioi fagyokat, mert akkor ezek a boldog emberek majd 82 fokra (28 Celsius) fognak álítani.

Amikor Japánban volt szerencsém dolgozni, ott még az íróasztalomra is volt ragasztva egy világoskék-citromsárga-pink matrica, amin "KRIXKRAX 22 KANJIBANJI 26" hirdette napnál világosabban, hogy az energiatakarékosság jegyében télen 22, nyáron pedig 26 forka kell állítani a légkondit. A hierarchiát mélyen tisztelő Japánban - mégha katasztrofális gyűrötten és összevissza is, de - a zakót fönn hagyják az emberek. 26 fokban márpedig zakóban nem nagyon lehet dolgozni, tehát a légkondik maradtak 24 fokon… A hierarchiatisztelet része ugyanakkor az is, hogy senki nem lehet jobban öltözött, mint a feljebbvalója. A miniszterelnök tehát fogta magát, időt kért a TV-ben, élő egyenesben lekapta a zakóját és átdobta a vállán. Az egész ország abnormális pánikban állt neki vetkőzni. A probléma meg volt oldva.

Nade elkalandoztam…

Itt nem tudom mi hozhatna megoldást, legalább az én helyzetemre. Gondoltam arra, hogy rábeszélem Obamát, hogy rendeljen el hamburgertilalmat, amíg nyáron el nem tűnnek a jégcsapok az amerikai lakásokból. A kampány neve lehetne: "Don't freeeze plíííz.." Najó… azt hiszem egyszrűbb, ha felveszek egy pulóvert.