Casino. Ez nem Las Vegas, bár ott nem voltam. Pár szót már ejtettem a Wal-Martról. No az pont olyan, mint amilyennek a South Parkban bemutatják. Az itteni Tesco, ami tönkreteszi a kisboltokat, igénytelen és pénzközpontú szennyáradattal fullasztja meg a helyi fogyasztási kultúrát. De hogy jön ez ide? Akiket napközben a Wal-Martban láttam, pont az a réteg (redneck) jár ide. Semmi elegancia, semmi emelkedettség. Tapló dekadens nyerőgépfüggő alja. De mégis… Volt valami olyan pezsgés az egészben, ami megismételhetetlen. Valami kiismerhetetlen barlangrendszer ez, egy útvesztő, ahol a gépek digitális zöreje az emberek harsány zaja és a fülsiketítő ütemes zene együtt szinte extatikus állapotba kergeti a betévedőt. Más volt ez az extázis, mint a délelőtti.
Hamar ott is hagytuk, kimentünk és megnéztük az elhagyott pályaudvart. Kísértetiesen kihalt. Egyedi atmoszférát árasztó épület. Tervezője ugyanaz, mint aki a New Yorki pályaudvart tervezte. Kér lesz érte, amikor visszabontják.
Ettünk egy görög étteremben és indultunk volna haza. Igenám, de a benzin… Tankolni kell. Sebaj, itt a kút egy saroknyira. Az utolsó pillanatban a rendező, az operatőr meg a kameraman, akikkel a délutánt töltöttük azt mondták, hogy elkísérnek minket. Nem értettük miért. …nos azért, mert ez egy „olyan” városrész.
Tankolás. Végtelenül lepattant félhomályos kút. Kiszállunk. Tineke (kolleganőm) bemegy fizetni, én tankolok, operatőr sürget, rendező aggódik. Egyszercsak a kocsi mellett és előtt megáll két leszakadt kocsi, mindkettőben öt-öt fekete. Kipattannak a kocsiból. Tineke még mindig benn a bódéban, operatőr mégjobban sürget, rendező még jobban aggódik (már ha ez lehetséges…). Én azonnal befejeztem a tankolást, bepattantam, kitolattam, Tineke futva ki.
Egy piros lámpánál vártuk be őket. Lehúzott ablakon keresztül köszöntünk el. Talán egyszer Budapesten még találkozunk. Vagy Párizsban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése