Mostantól mindenki regisztráció nélkül is írhat megjegyzést. ...mert nekem jó, ha írtok.

2010. július 27., kedd

Közlekedés 1 biciklivel (Baleset 1)

Miután itt nincs autóm, és a távolságok bizony nagyok, gondoltam biciklivel oldok meg mindent.

Vettem egyet. Elég különcnek éreztem magam miatta, mert ugye itt mindenki autóval jár. Megvettem a legolcsóbb számzáras lakatot, mert ugye minek drágát, mert itt a kutyának sem kell a bicikli. Arra gondoltam, hogy olyan irreális itt biciklit lopni, mint otthon strandpapucsot.

Tévedtem, ellopták.

Megvettem aznap a második biciklim is.


Annak ellenére, hogy itt biciklizni egy nagyságrenddel nagyobb kihívás, mint odahaza. A járdák, amiken ember nem közlekedik, betonlapokból vannak összerakva. Nem kell mondanom milyen érzés ilyenen tekerni. Az utak pedig igazi csemegék. Egyrészt sokkal egyenetlenebbek, mint a Róbert Károly körút, másrészt még az lefolyók is hosszába sraffozottak, hogy miközben az autókra figyelek, kormányig eltűnhessek bennük. Mert bizony az autókra figyelni kell. Itt kétféle autós van. Egyik a férfisofőr, aki vagy kormánymozdulat nélkül hajt el mellettem, vagy kormánymozdulattal, de sajnos rossz irányba. Igen. Rám húzzák a kormányt és kikiabálnak az ablakon. Ezek ősellenségek, mint az urukhájok a hobbitoknak. A második fajta sofőr ezek feleségei. Ők félnek a biciklistáktól. Még sávot váltani sem mernek, csak mögöttem araszolnak. Gondolom, a mellettük ülő férjek ilyenkor szövögetik gyilkos terveiket.


PS.: Na, egyből sikerült is nyomatékot adnom a bejegyzésemnem. Reggel elcsapott egy kocsi. Most három hónap lábadozás. Nyílt lábszár. Akartok képet? ;-)

2010. július 20., kedd

Champaign

Voltam Champagn-ban. Nem Franciaországban pezsgőtúrán.

Igazából most nagyon nehéz írnom. Az, hogy a nagybátyámat, Gabi bácsit láthattam, mindkettőnk számára csoda. Másfél napot töltöttem vele. Tizenhat éve láttam utoljára, mégis, mintha a nagyapámat öleltem volna meg. Csellista, festő és csodálatos ember.

Vendéglátóim, egy magyar házaspár, Erzsi néni és Zoli bácsi, nagybátyám barátai és öregkorára mindenben támaszai.

Beszélgetés közben kiderült, hogy az ő unokaöccsükkel nemhogy egy egyetemre jártam, de jól ismerem. Mielőtt azt gondolhattam volna, hogy mennyire kicsi a Világ, megmutatták nagybátyám többezer stereoképből álló gyűjteményét.

Miközben a gyönyörű, elmúlt hatvan évben készült, színes, 3D-s képeket nézegettem, melyeket útjaik során készítettek Iránban, Japánban, Indiában, Kínában, Argentínában, Peruban, Kanadában, Hawaiin, Ausztráliában, Namíbiában, Borneón, Brazíliában és Magyarországon, és még épp csak beletúrtam a közel száz kilónyi gyűjteménybe, rádöbbentem, hogy a Világ mégiscsak tágas...


2010. július 16., péntek

Család

Nem írtam egy hétig. Nem azért, mert nem volt miről. Kicsit lusta is voltam, kicsit az itteni dolgokkal is foglalkoztam és készültem a holnapi útra. Nagybátyámhoz megyek, aki 96 éves és akivel a családból másfél évtizede senki nem találkozott, de így is nagyon intenzíven a családunk része. Most, egy éjszakával a találkozás előtt, az összes üzenet és fénykép összerendezgetése közben kezdem igazán érezni, hogy az otthoniak mekkora szeretetét is kell "elcipelnem" és átadnom holnap...

2010. július 10., szombat

Tony Packo

Korább (Függetlenség Napja, 2010. Juli. 06.) említett módon végül eljutottam Toledo magyar vonatkozású nevezetességéhez. Elhagyott városrész, pedig elvileg vastagon benn van a városban, mégis üres és gazos telkek közt, szinte kihalt utcák kereszteződésében áll.

Először azt gondoltam, na ide is kár volt kitekerni, zárva van ez is. Aztán beléptem és bizony elég forgalmas, fabelsővel megálmodott étterem. (Nem akartam Hülygyerek A Nagyvárosbanosat játszani, ezért nem fotózgattam belül, bocs..) Megkérdezték egyből a véleményem az elefántszelidítésről, vagy valami másról, nem tudom, de mikor mosolyogva helyeseltem, leültettek a pulthoz. Mondtam, hogy akkor én mégsem ide ülnék.

Az asztalomhoz vezettek. A falon körben kis műanyag kapszulákban hotdogzsömlék, aláírásokkal. A fejem fölött mindjárt három magyar.

Egy pillanatra melegség t0lt0tt el és a remény bizony becsempészte magát a szívembe. Lehet, hogy valami magyart fogok enni? Ezt is hirdetik magukról:Tony Packo's has been serving authentic Hungarian food since 1932.

Kissé azért maradt a szkepszis, de a kedves pincérnővel megérttettem, hogy valami eredetit akarok, méghozzá levessel. Meg is nyugtatott, hogy mindjárt érkezik Tony híres eredeti magyar csilihotdogja, rögtön a csirkeleves után.

Hát a csirkelevesre egy gyenge kettest tudnék adni a hétszázötvenezres skálán. Zsír nulla, répa nulla, zeller nulla. Hús volt benne egy kevés, de sajnos az is apróra kockázott mellehusa, nem comb. Ami volt benne, az zellerszár, de az meg pont végtelenszer annyi, mint amennyi kellett volna bele.

Jüjjön akkor az „authentic Hungarian” chili hot dog. Lehet, hogy nem néprajz szakon végeztem, de a pusztán karikásostorpattogtatás után és sosem ettem csilit. Sőt, hotdogot sem. Pláne nem ilyet. Itt nem a ropogósra sült, félbevágott, felnyársalt óriáskifli a hotdog, hanem egy nyiszlett, édes, hosszúkás, puha zsömle, mustárketchup és benne egy hosszában félbevágott virsli.

Sosem adom föl elven nekirugaszkodtam egy négydolláros apfelsrudelnak. Nem ropogott a réteslap. Az almatöltelék pedig pontosan az a műanyag, mint amit egyszer még tégen a McDonald’s almás táskájában éreztem…

A legszomorúbb, hogy ez itt nemhogy megtűrt, de lassan teljes étteremlánc, Toledo büszkesége. Cakkpakk húsz dollár volt két sörrel. A sör azért jólesett. J

2010. július 8., csütörtök

Etetők

11 óra 28 perc. Ez az első olyan pillanat, amikor a gyomrom érzőidegei először felajzódnak az ebédre. Az ebédre, melyet a szó igazi értelmében itt nemigen használhatok. Ebéd számomra az, amiről Márai beszél a Szindbád hazamegy-ben:

Az ebéd volt az a pillanat, mikor az élet gondjai és reménytelenségei közepette a magyar ember egy pillanatra magába szállott, lelki szemeit elfordította a gondok fekete tájaitól, s úgy ült le a fehér kendővel megterített asztalhoz, mintha valamilyen ősi pogány szertartásnak áldozna most. (...) Igen, az ebéd ünnep volt, háromfelvonásos áhítatos színjátéka az életnek, a leves, a hús és a tészta oly vaskövetkezetességgel követték egymást a magyar asztalon, mintha divat, újkori felfogások, az étkezés szokásainak korszerű változása soha nem tudná felborítani a magyar ebédezőasztalok házirendjét.

Itt nem ebéd van. Itt lunch van. 11 óra 28 perc környékén félénken körbenézek és elkezdjük szervezni, hogy mi is legyen. Odahaza a kérdés egyszerűbb volt. A Kicsibe, vagy a Nagyba menjünk. Gyalog. Itt kocsiba pattanunk és a város valamely etetőjébe hajtunk. Nem azt mondom, hogy rosszak, de azért ez nem ebéd.

Aki ismer, tudja, hogy számomra a leves a nap egyik mérföldköve.

A leves nedvei ágyazták meg a gyomorban az elkövetkező ételek helyét, a leves indította el a lélekben azt a komoly, emelkedett lelki folyamatot, amely feltétele volt annak, hogy az étkezés valóban meleg és igazi emberi ünnepséggé alakuljon át, s ne csak bendőtömés és táplálkozás legyen belőle.

No itt ilyen sincs.

A lunch aktusa a sorbaállással kezdődik, mint szerte a világon minden munkahelyi ebédnél. Ugyan az angolommal kevés lényegi problémám akadt eddig, de az itteni etetőkben bizony súlyos gondokkal kerülök szembe. Itt elsőre egyrészt azt hiszik, hogy itt nőttem föl, másrészt azt gondolják, hogy csak oda járok enni és ismerem a teljes választékot.

A helyzet a következő. Általában négy ember áll egymás mellett a pult mögött, akik, amíg elhaladok a pénztárig, futószalagszerűen elkészítik, amit kérek. Ezek az emberek, akik nem is annyira ritkán feketék, a maguk fekete akcentusával elhadart firtató hangsúlyú nyelvi formulát szegeznek nekem, melynek valódi tartalmáról annyi fogalmam sem szokott lenni, mintha urdu nyelven, telefonon kérdeznék meg mi a véleményem az elefántszelidítés legújabb trendjeiről.

Ilyenkor vagy kollegától kérek kétségbeesetten segítséget, vagy Hunglish nyelven értésükre adom, hogy enni jöttem, nem qvízsóban szerepelni.

Arra, amit aztán kapok, nem igazán mondanám, hogy rossz. Nagyon pontosan kitalált szendvicsek, burritók és hasonló ételek ezek. Egy dologban viszont mindegyik közös. Nem kell hozzájuk evőeszköz.

Akármilyenek is ezek, Toni Packo kicsit más, de az inkább jöjjön holnap.


2010. július 5., hétfő

Függetlenség Napja

Bementem a városba az új biciklimmel, mert tudtam, hogy ez az év bulija lesz. Persze most is a városban vagyok, de ez azért mégsem ilyen egyszerű, de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Igazából szerencsére nem szoktak cserbenhagyni az érzékeim és egyhamar arra a pontra érkeztem, ahol úgy tűnt lesz is valami. A helyi rendőrök meg is nyugtattak; jó helyen járok, itt van amiért érdemes amerikainak lenni ezen a napon. Önkéntesek, beléptetés, ilyenek. Bementem és szétnéztem.

Óriási hangulat

Remek társaság

És a kis Obama

Egy idő után a hatalmas pörgést nem bírta az idegrendszerem, ezért inkább továbbálltam enni valahol. Nos, kevés dologról híres Toledo. Tényleg kevésről. Kevesebbről, mint Markotabödöge, de az egyik ilyen Toni Packo étterme. A közelben volt, bringával mindössze huszonöt perc folyamatos tekerés. Ez egy régesrég egy magyar bevándorló által alapított bár és étterem volt, ami valóban kicsit különbözik is a mostanra már sajnos megszokottnak tekinthető Taco Bell, Church's Chicken, Steak 'n Shake, Subway, Arby's, Chipotle, Burger King, McDonald’s sortól, de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. (A McDonald’s és a Burger King cask vicc volt, oda nem megyek és nem is fogok. Pont.)

Visszafelé aztán elkeveredtem a helyi baseball arénába is, mert meccs volt. Magamtól megszokott könnyed eleganciával játszottam ki a vonalkódleolvasós táskába belenézős tízdolláros jegyetkérős belépető rendszert, és helyet foglaltam az első sorok egyikében, amiért helyi viszonyokat és biztonságot figyelembe véve dupla pontot írtam be magamnak.

Komolyan nem hittem volna, hogy elérkezik az életemben az a pillanat, amikor egy baseballmeccsre úgy fogok gondolni, mint az izgalmak és történések netovábbjára, de Toledo ilyen hely, hogy ezt tette velem. Aki tisztában van egy baseball meccs rejtette összes potenciális ingerrel, az tudja miről beszélek. Én mindenesetre jól szórakoztam, de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

Meccs után nem volt más hátra, irány a folyópart, ahol végignézhettem a tűzijátékot. A céges policym része, hogy tűzijátékot nem fotózok, de egyszer mégsem tudtam megállni.

Hazafelé végig, szinte minden kertben pukkantgattak, mintha legalábbis engem kísértek volna örömtüzekkel. Még ha távolról sem ez volt a helyzet, jó volt ezt gondolni. Kerek negyven perc alatt értem haza. Széles úton, biciklivel. Budapesten végtelen örömök forrása a forgalomban cikázva biciklizni. Itt a túlélés a tét. Otthon az autós ellenfél. Itt ősellenség, de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

2010. július 3., szombat

Bringa

Megvan a bringa. A paycheck nincs ugyan, de a bringa legalább megvan.
A HR-ben azt mondták, hogy ne fáradjak, a fizetespapiromat kipostázták. Fél mérföldre vannak, akarom mondani nyolcszáz méterre, de kipostázták. Túlélésem egyetlen záloga, mely mármár ott volt a kezemben, estére már a toledói elosztó útvesztőiben bolyongott. Ha szerencsém van, akkor nem jut el Detroitig. Ma viszont szombat, és nem jött meg a postával. Holnap július 4.; Independence Day. És ha nem jönnek az UFO-k, akkor akár hétfőre a kezemben is lehetett volna. De nem, mert hétfő munkaszünet. Hivatalos blauer montag, a függetlenség ünneplésének másnapjára. Szóval a fizetés keddre csúszik.
De addig is megvan a bringa, ami nagyon szuper. Mostmár, miután a kereke kiesett menet közben és én megcsináltam. Mert volt nálam Leatherman. ;-)





2010. július 1., csütörtök

Payday

Holnap payday. Lélegzetvisszafolytva várom, hogy mi és hogyan lesz. És persze leginkább, hogy mennyi lesz a csekken. Utána rohanok biciklit venni. Príma lesz, ahogy képzelem.
A tökéletes naphoz annyi kell még, hogy nyerjen Urugvay. És ersze, hogy lássam is hogyan. Mellesleg nyilván nekem van csak ekkora pechem az egész Univerzumban, hogy megtalálom azt a helyet, ahol pont munkaidőben mennek a meccsek. És naná, hogy VB alatt jövök ide. ;-)