Mostantól mindenki regisztráció nélkül is írhat megjegyzést. ...mert nekem jó, ha írtok.

2010. június 29., kedd

Bank

Ma gondoltam felveszek pénzt, mert ugye nyitottam számlát és bizony erre-arra azért elmegy ennyi-annyi.
Ugyanaz a kedves terebélyes fekete asszonyság a pultnál. Már tegnap sem kérte az útlevelem, csak adta a pénzt. Azt mondta akkor, hogy max 100-at ad. Kilencnapos átfutás, nomeg nincs még Social Security Number-em, meg ilyenek miatt...
Gondoltam legyen, bár ehhez aztán tényleg nem igen szoktam, hogy a saját pénzemből nem annyit veszek föl, amennyit csak akarok.
Ma úgy mentem oda tehát, hogy számítottam a legrosszabbra. Végtelenül kedvesen a szemembe nézett és azt mondta, hogy nem ad pénzt. Végtelenül kedvesen a szemébe néztem és azt mondtam, hogy nem megyek el pénz nélkül. Rövid állóháború után a felettesénél kötöttem ki. Egy kedves terebélyes fehér asszonyságnál.
Végtelenül kedvesen a szemembe nézett és azt mondta, hogy nem ad pénzt. Végtelenül kedvesen a szemébe néztem és azt mondtam, hogy nem megyek el pénz nélkül.
Elkezdett telefonálni, átnézte a papírokat, ellenőrizte a csekket, amit még pénteken adtam oda. Lebetűztette velem a vezetéknevemet, majd megkérdezte, hogy én vagyok e David Nemeth professzor. Mondtam, hogy nem, mire ő, hogy szerinte sem, mert azt jól ismeri.
Kedvesen mosolygott és adott kétszáz dollárt. Hirtelen bevillant, amikor nyolcadikos koromban mozira kértem otthon pénzt. Ugyanez a mosoly kísérte a pénz átnyújtásának aktusát akkor is.
Kifele menet végtelenül kedvesen a fekete nőre mosolyogtam és megígértem neki, hogy holnap nem jövök. Ő végtelenül kedvesen visszamosolygott és azt mondta, hogy nem is akar látni nyolcadikáig. Itt így megy ez.

2010. június 28., hétfő

Asszimiláció, vagy visszazökkenés

Tagnap főztem egy egységtésztát és lekísértem borral. Vele:
Háát... Durván intenzív, gyanúsan nem természetes citrusos és fás jegyek. Az első pár korty jól esett, lehet mert már oly rég ittam, de utána egyre nagyobb szenvedést jelentett. Másnap ugyanilyen. Természetellenesnek, műanyagnak hat. Mindenesetre akármilyen is volt, azt éreztem, hogy kezdek visszarázódni a régi kerékvágásba.
Aztán éjjel meg azt álmodtam, hogy baseballozok és sehogy sem találom el a labdát.. Ez most akkor meg az asszimiláció iránti elfojtott vágyam megnyilvánulása?

2010. június 26., szombat

VB

Néztem az USA-Ghana-t. Meg a korábbi USA meccsek összefoglalóit. Sőt, a winbledoni maratont is, ahol Isner ugye amerikai volt. Érdekes dologra lettem figyelmes. Valahogy másként kommentálnak mint mi. Mintha az ellenfél nem is létezne. Szinte megalázóan ignorálják. Csak a saját játékos mozdulatai és teljesítménye van terítéken. Láttam olyan összefoglalót, amiben csak az amerikai gólokat mutatták. Egekbe emelték a játékosokat, sokszor viszont szapulták őket. Nem azzal foglalkoztak, hogy a másik jobb e, vagy sem, csak a saját teljesítménnyel, de azzal kíméletlenül. Mondhatnánk hogy öntelt és agresszív, sportszerűtlen és lenéző, de szerintem van mit tanulni belőle.
Kíváncsi vagyok a holnapi Angol- Németh-en ;-) hogyan kommentálnak.

Csillagvizsgáló



Egy kolleganőm segített diákot szerezni és bankszámlát nyitni. Utána megkérdezte érdekel e az egyetem. Igen fáradt voltam, de erre akkor is csak egyféle válasz van.
A sors különös kegyetlenségéből pont mindenkivel össze kellett futnia. Mindenki megmutatta a saját kis birodalmát olyan részletességgel, hogy mostmár a saját szobámat nem ismerem annyira, mint egy-két egyetemi labor berendezéseit. Szó szerint pincétől a padlásig. Az egyik alagsori műhely esztergapadjaitól a csillagvizsgálóig.
Na ez tényleg érdekes volt. Egyméteres tükrökkel és 10 centis érzékelővel.


2010. június 24., csütörtök

CBA

Óriási öröm ért ma. Hazaértem munka után. Leültem, Majdnem be is aludtam. Aztán felkerekedtem, hogy azért mégiscsak lássam, milyen is a környék. És akkor, húsz perc gyaloglásnyira csupán… Zárás előtt tíz perccel találtam egy boltot.

Ti nem tudjátok elképzelni ez milyen öröm. Volt ott minden. Még gyömbért is árultak. Paradicsom. Borok. Láttam tejet. Úgy mászkáltam a sorok közt mintha az alexandriai könyvtár mégsem leégett polcai közt barangolnék.

Fogalmatok sincs micsoda ajándék a CBA…

2010. június 23., szerda

Detroit...

Casino. Ez nem Las Vegas, bár ott nem voltam. Pár szót már ejtettem a Wal-Martról. No az pont olyan, mint amilyennek a South Parkban bemutatják. Az itteni Tesco, ami tönkreteszi a kisboltokat, igénytelen és pénzközpontú szennyáradattal fullasztja meg a helyi fogyasztási kultúrát. De hogy jön ez ide? Akiket napközben a Wal-Martban láttam, pont az a réteg (redneck) jár ide. Semmi elegancia, semmi emelkedettség. Tapló dekadens nyerőgépfüggő alja. De mégis… Volt valami olyan pezsgés az egészben, ami megismételhetetlen. Valami kiismerhetetlen barlangrendszer ez, egy útvesztő, ahol a gépek digitális zöreje az emberek harsány zaja és a fülsiketítő ütemes zene együtt szinte extatikus állapotba kergeti a betévedőt. Más volt ez az extázis, mint a délelőtti.

Hamar ott is hagytuk, kimentünk és megnéztük az elhagyott pályaudvart. Kísértetiesen kihalt. Egyedi atmoszférát árasztó épület. Tervezője ugyanaz, mint aki a New Yorki pályaudvart tervezte. Kér lesz érte, amikor visszabontják.

Ettünk egy görög étteremben és indultunk volna haza. Igenám, de a benzin… Tankolni kell. Sebaj, itt a kút egy saroknyira. Az utolsó pillanatban a rendező, az operatőr meg a kameraman, akikkel a délutánt töltöttük azt mondták, hogy elkísérnek minket. Nem értettük miért. …nos azért, mert ez egy „olyan” városrész.

Tankolás. Végtelenül lepattant félhomályos kút. Kiszállunk. Tineke (kolleganőm) bemegy fizetni, én tankolok, operatőr sürget, rendező aggódik. Egyszercsak a kocsi mellett és előtt megáll két leszakadt kocsi, mindkettőben öt-öt fekete. Kipattannak a kocsiból. Tineke még mindig benn a bódéban, operatőr mégjobban sürget, rendező még jobban aggódik (már ha ez lehetséges…). Én azonnal befejeztem a tankolást, bepattantam, kitolattam, Tineke futva ki.

Egy piros lámpánál vártuk be őket. Lehúzott ablakon keresztül köszöntünk el. Talán egyszer Budapesten még találkozunk. Vagy Párizsban.

Detroit!



***Tegnap a gépem meghalt. Ami postot írtam elszállt. Most újra. Remélem ma kettőre is jut idő.***

Egy fekete nő, elkezdett énekelni. Olyan erővel és lendülettel, hogy egész egyszerűen nem lehetett nem a hatása alá kerülni. Aztán egyszercsak hátulról megjelent húsz-harminc nő, akik felvonultak a lelkész mögötti emelvényre és bekapcsolódtak az énekbe. Ez volt az első pillanat, amikor elgondolkodtam, hogy átkeresztelkedem…


Ekkor már nem volt olyan ember a templom/zsinagógában, aki ne élt volna együtt a zenével. (Akinek nincs még képe arról, hogy miről is beszélek, annak ajánlom figyelmébe a Blues Brothers idevonatkozó részét. Vicces, hogy ide pont az az ember hívott meg, aki azt filmezte…)

Az énekek után egyik női presbiter kiült középre, a gyerekek pedig köré. Felmutatott gyümölcsöket és kérdezte a kicsiket, hogy melyik mi. A körte alma volt és a barack krumpli, úgyhogy úgy döntött a fügefáról szóló példabeszédet inkább almával mondja el. Mikor végzett, elkezdte kérdezni a körülötte ülőket a példabeszédről. Megkérdezte mit is lehet csinálni egy olyan almafával, ami már nem hoz gyümölcsöt. Az elvárt “semmit, ki kell vágni” helyett a “fel lehet rá mászni” jött elsőnek, de senki nem jött zavarba. Itt gondoltam másodszor az áttérésre.

Egy újabb magával ragadó ének után a lelkész a felnőtteknek beszélt. Nem is akárhogyan. Ez volt a harmadik megingásom, de nem kell aggódni, nem térek át és ennek nem csak etnikai okai vannak J.

Döbbenetes élmény volt, hogy végig mindenki együtt él a szertartással. Nem lehetett kívülállóként csak nézni. Jobb volt, mint sok szombat esti buli. Egyedül fröccsöt nem szolgáltak föl. (Apropó.. Amióta kinn vagyok még egy korty szeszt sem ittam.)

Ez után a feledhetetlen délelőtt után sietni kellett vissza pihenni kicsit, mert este várt minket a Casino.

2010. június 21., hétfő

Detroit.

Aztán persze mégiscsak odaértünk. Hamar kiderült, hogy a filmeseink nem a stressztől és rohanástól fognak meghalni. A végén még mi vártunk.
A cél egy zsinagóga volt, ami Detroit ehagyott városrészében áll. Most Baptista templomként üzemel. A film egyébként Detroit felemelkdését és halálát hivatott bemutatni a rendező személyes életén keresztül, aki egyébként lengyel és orosz zsidó felmenőkkel ebbe a zsinagógába járt. (Hogy miről is van szó, milyen is a helyzet Detroitban, arról bővebben itt: http://www.youtube.com/watch?v=a4_JAyG9U0E , vagy itt: http://www.guardian.co.uk/world/2009/nov/01/detroit-michigan-economy-recession-unemployment)
Szóval amíg várakoztunk, akadt nekem egy igencsak régi objektív. (fix 200-as, manuális fókusz, manuális apertúra. Ezzel előre is mentegetőzöm, de aki tudja miről beszélek, az el fogja ezt fogadni mentségnek..)
Rövid eligazítás után aztán elkezdődött a szertartás előtti gyülekezés. Ez mindenféle tanuságtételekből állt, aztán elkezdődött a szertartás maga...







2010. június 20., vasárnap

Detroit?

Este lett és reggel. Elég korán méghozzá. Vajon mit hoz ez a nap? Zuhany, minden bepakol, indul. Kollegina felvesz, autópályára ráfordul, gázralép. 8-ra Detroitba kell érni, mert forgatás lesz. Az útvonalat leírtam ugyan, de valahogyan mégiscsak lekanyarodtam előbb. Ne kérdezd miért, mostanában csinálok irracionális dolgokat. Veszítettünk 9 percet a maradék -12-ből. Sebaj, remélem megvárnak, mert ha nem, akkor mi őket semmi esély hogy megtaláljuk. Tehát vissza a pályára, vastag sebességátlépéssel tovább. Megint lekanyarodtam, megint rosszkor, megint veszítve további 9 percet. Ekkor már 8:23 volt. Vissza, lekanyar, megintrossz. Semmi probléma, megkérdezzük. Benzinkút, megkérdez. Jajjszükségemvankávérailyenekanőkpontilyenkor. 9 perc. Válasz megkap: még 12 mérföld az elágazásig, ahonnan még húsz. A mi esélyeink pedig pont ekkor koppantak a nulla szinten. Mindegy, úgysincs objektívem.

2010. június 19., szombat

Nem egyszerű az élet.

Felkeltem. Magamtól, mert ugye órám nincs, mivel nokia töltőm nincs. Jött értem a kocsi, az autókölcsönzőből. Külcsönöztem. Olcsó, csak a biztosítás ugye, meg az adó ugye, meg a letét ugye... Megvágtak, megszoktam, haza. Sietve, nehogy lemaradjak a szállítmányról. Objektívet rendeltem ugyanis. Mondtam érjen ide, mondták rendben, de az 60USD plussz. Megvágtak, megszoktam, várok. Elugrottam a Wal-Martba, hogy azért mégse legyen minden olyan üres itt. Három óra alatt összeszedtem mindent, irány a kassza. Nem fogadta el a kártyám megint. Irány haza, remélem a postával nem kerültük el egymást, mert ugye ők nem tudnak hívni, mert nincs telefonom. Vissza a Wal-Martba legalább kp-val megvenni egy telefont. 29,98USD. Nekem összesen van 32. Bemegyek, kassza, 29,98, nomeg az adó az összesen 32. Megvágtak, megszoktam, haza. Amíg elvoltam, ott járt a posta. Buktam az objektívet hétfőig. Nem lesz fotó. Beszámoló lesz.

2010. június 18., péntek

Átköltöztem...

...és nem lesz főzés... Legalábbis nem annyi, amennyit szerettem volna. A lakótársaimmal nem találkoztam ugyan, de a szekrény tetején hagyott, körülbelül 84 darab Smirnoff üvegből tudok extrapolálni. Benéztem a hűtőbe. Polcok kiszedve, sörből és gyorskajából álló homogén piramis. Majdnem rámborult. Elképzelem, ha főznék valamit... Nem tudom mi lenne rosszabb, ha jól, vagy ha rosszul sikerülne. Szóval egyelőre a hely egyéb lehetőségeit használom ki. Várakozó álláspontra helyezkedem. Mondjuk itt az is kellemes... http://toledostudenthousing.com/photos

2010. június 17., csütörtök

Kaland következik...

Lássuk mit tudok.
Történt, hogy a repülőtéren összeismerkedtem egy fickóval. A repülőn pedig egyszercsak leült mellém. Jelzem többszázan utaztunk egyszerre. Kiderült, hogy operatőr. Ő jegyzi a Blues Brotherst... (www.stephenmkatzasc.com)
Szóval dumálgattunk és adott névjegykártyát. Említette, hogy Detroitban fog forgatni a hétvégén és szeretettel lát a forgatásra és még elfoglaltságot is ad.
Nos, írtam neki. Válaszolt: "...more than wellcome... ..my cell phone:..." Hm...
Egyelőre még bőröndből élek, nincs pénzem, nincs személyazonosságim, nincs mobilom, nincs kocsim, nincs objektív a fényképezőgépemen...
Szóval vasárnapig a todo lista:
-Személyazonossági
-Pénz
-Autó
-Telefon
-Objektív
Ha otthon néhány hónap alatt sikerült ezektől megválni, akkor itt két nap tuti elég lesz megszerezni őket.
Aggódni lehet, drukkolni kötelező!

2010. június 16., szerda

Papírok.

Azt hittem, ha már benn leszek az országban akkor végre vége a papírmunkának.
Szállás foglaláshoz Social Security Number (SSN) kell. Meg pénz. Pénzt az egyetem ad, ha van címed, vízumod, bankszámlád, nyugdíjbiztosításod. Bankszámlához pénz kell. Meg útlevél. Nyugdíjbiztosításból kettő van. Papírmunka. SSNhez papírmunka megint. Odamész, kitöltöd, vársz elmész. Visszamész, kitöltöd megkapod, örülsz. Észrevettétek az elrejtett zárt hurkokat...? Ők nem...
Mindeközben percenként záporoznak a kitöltendő papírok, amik csak arról szólnak, hogy milyen terrorszervezettel hogyan állok kapcsolatban és az hogyan segíti a nők egyenjogúságát.
Szóval biciklivásárlásról, telefonszerződésről, autóvásárlásról egyelőre nem is álmodok... Egyelőre azok úgyis csak rémálmok lennének.

2010. június 15., kedd

Akkor elkezdem...

Ez nem szándékszik historikus blog lenni, annyit azért leszögezek.
Toledo, Ohio. Az első benyomások. Szilánkosan.
USA - tér. Itt minden nagyobb. egyedül a verebek nem. Bár simán lehet, hogy amiket láttam muslincák voltak. Nagy emberek, nagy kocsik, nagy házak, nagy utak, pont ahogy elképzeltem a filmek alapján, tehát nem pesszimista vagyok...
Mindenhol szétszakadt gumik az utak mellett.
Minden ki van írva.
Mindehol állandóan füvet nyírnak.
Nem fogadják el a MasterCardomat.
Csak külföldi kollégáim vannak.
A kebab itt háromba vágott nyársra húzott steaket jelent.
Nem láttam még dollárt.
Fázom pulcsiban a laborban, pedig kinn 32 fok van.
100 a limit az autópályán - és betartják.
Az estig dolgozókat a sofőrszolgálat hazaviszi ingyen. Tehát rossz a közbiztonság és sokáig dolgoznak.
Mindenhol, minden mellé, mindíg cukorka jár.
Nem láttam még boltot, csak a Wal-Mart...
Mndenki mindenhol angolul beszél. És nem azért mert külföldieket igazítanak útba.