Mostantól mindenki regisztráció nélkül is írhat megjegyzést. ...mert nekem jó, ha írtok.

2010. december 9., csütörtök

Thanksgiving és Black Friday

Avagy amerika legszebb és legcsúfabb arca


A legszebb arc: Thanksgiving


Nem mentegetőzni akarok, de van nyomós és publikus indokom arra, hogy miért nem írtam. Az a baj, hogy a publikus nem nyomós, a nyomós meg nem publikus. ;)


Kicsit be szoktam ragadni, amikor valamiről pozitívan tudok csak nyilatkozni. Hónapok óta tudtam, hogy közeledik Thanksgiving. Elterveztem, hogy majd alszom, vagy majd jókat nevetek az itteni újabb fura őrületen. Hozzám eddig a Hálaadásünnep csak a South Park pulykamészárlásán és Kennyék vajbabkonzerv lakomáján keresztül ért el. Egy kis ízelítőt ugyan kaphattam belőle Japánban dolgozó amerikaiaktól, akik meghívtak, de akkor ezt nem tekintettem tipikusnak.

Apróbb utalásokat hallottam ugyan az elmúlt időszakban, hogy bizony itt a Thanksgiving a fő ünnep és nem a karácsony, de azért lássuk be az mégiscsak abszurd, hogy hisztériában bármi is beelőzze karácsonyt. Gondoltam, hogy égetnivaló pogány népség ez, ha mégiscsak így gondolja. Történt, hogy meg is hívtak. Na de nem úgy, hogy van e kedvem, hanem, hogy hol töltöm.. A "nem tudom" válasz automatikusan magában foglalta a meghívás elfogadását. Innentől kezdve viszont a következő pár napban, a szám szerint hat meghívásra már tudtam konkrétummal felelni. Ha most ebből az érződik, hogy nem volt kedvem hozzá, akkor sikerült visszaadnom valamit a valódi viszonyulásomból.

Elérkezett a nap. A máskor dugig tömött parkoló üres volt, mint Micimackó almáriumában a mézesbödönök. Néhány kósza vietnámi és kínai diák lézengett céltalanul és szomorúan a szélfútta sárguló levelek közt az őszi napsütésben. Elkezdődött, gondoltam és templomosba vágtam magam, hogy eleget tegyek az ünnepi kötelezőnek.

Ilyenkor az amerikaiak azt ünneplik, hogy az első telepesek az első aratást együtt ünnepelték az indiánokkal. Meglepett, hogy valami egyértelműen megmaradt az ünnep eredeti szellemiségéből. Nem éreztem azt a torzulást, amit a karácsonynál, hogy a pogány ritussal egynapra tett Jézus születésének ünneplése szép lassan szeretet, majd fenyőünneppé, aztán veszekedős ajándékozási hisztériává csökevényesedik.

Amikor megérkeztem, egy igencsak bensőséges nagycsaládi sürgésforgás közepén találtam magam. Betty és Jim, vendéglátóim, akiket még a kórházból ismertem meg, formaságokat mellőzve mutattak be a gyerekeiknek és unokáiknak, valamint a szomszédoknak akiket szintén áthívtak. Egyből a kezembe is adták a kést, hogy daraboljam a pulykát tálalásra készre, amíg mindenki mással volt elfoglalva. Abban a pillanatban éreztem, hogy része vagyok egy családnak és egy ünnepnek.

Egy olyan ünnepnek, ami nagyon kevés formaságot követ, de mégis határozott hagyományai vannak. Könnyed és méltóságteljes egyszerre. A fekete szomszéd vasalt ingben és nyakkendőben, míg a családtagok némelyike melegítőben szinte. A pulyka, a szószok és a zöldségek viszont olyan feszesen követték a szokásokat, mintha nélkülük az egész nemzet darabjaira hullana. Vacsora előtt a családfő hálát adott mindenért, amit az elmúlt év adott és megkezdődött a valóban kötetlen vacsora, ahol egy pillanatig nem éreztem magam vendégnek. Evés után az igazi "kibontottam-átadtam-jóllaktam" stressz utáni szentestét idéző hangulatban ült össze a család azzal a különbséggel, hogy nem volt előtte se kibontom, se átadom, se stressz, csak jóllakás. Viszont természetesen a TV ugyan lehalkítva, de azért mégiscsak ment közben.

2010. november 18., csütörtök

Autósportok


A most következő bejegyzés kiskorúaknak, környezetvédőknek, állatvédőknek, engem féltőknek és hatósági személyeknek a benne található zavaró képi elemek és szövegrészletek miatt nagykorú felügyelete mellett sem ajánlott. A valósággal való egyezés pusztán a véletlen műve és az okozott károkért felelősséget nem vállalok.

Akkor annak a maroknyi csapatnak, akik maradtatok, beszámolnék arról, hogy hogyan is lehet ebben az országban pikk-pakk biciklistából kényszerautóssá avanzsálva 40 nap alatt közel 10.000km-t levezetni.

Remélem átérezhető, hogy ez csak bizonyos csodálatos képességek, vagy furfangos praktikák birtokában sikerülhet, amiket most önzetlenül meg is osztok.

A vezetés a bjutiful frendli nésön of amerikában tényleg más. Az utak mások, az autók mások és az emberek is mások.

Amikor rátérek az autópályára, a gps NDK női úszónőkhöz illő hangja, Andrea csak annyit mond: „menj tovább 180 kilómétert”. És akkor kezdődik.

Az autó monoton búg, a motor 2000-es fordulatszámon pörög egyenletesen, míg a mutató 15%-kal a megengedett sebesség fölött, 120 km/h környékén stabilan, mintha rajzolva lenne. Könnyen számolható, másfél óra múlva kell rátérnem szinte lassítás nélkül a következő majd kétszáz kilométeres pályaszakaszra.

Előre nézek és vezetni próbálok, de erre bizony kevés esély van, hiszen a lábam pedált nem érint a tempomat miatt és a nyílegyenes út sem követel Sébastien Loeb-i képességeket. Az első fél órában csak a zenére figyeltem, illetve azt vártam, hogy fogyjanak a számok, mert abból tudtam, hogy haladok. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy hosszú percek óta a szaggatott vonalakat figyelem a horizonton és azon gondolkodom, hogy ott, ahol azok a végtelenben összeérnek, hogyan fogok átférni köztük. Ebben a percben éreztem baj lesz, tehát iziben szervezetem részévé tettem egy redbullt majd jobbmarokkal összenyomva dobtam a hátam mögé és elkezdtem termékenyen gondolkozni, hogy mivel tölthetném el az időt.

Elkezdtem közúti autósportokat kitalálni, amik a bennem feszülő teljesítménykényszer és versenyszellem miatt ébren tartanak. Rá kellett jönnöm, hogy nincs új a nap alatt, mert a nagy lelkesen kitalált játékaimat a többiek már régen játsszák.

Elsőként a Sávszlalom nevű sportot kedveltem meg. Ennek lényege, hogy elnyújtott harmonikus szinusszal a szaggatott vonalak közt tartom a kocsit. Ez a sport igen népszerű, de leginkább kiegészítősportként játsszák.

Egyik legnépszerűbb társsportja a Hosszútávú Egymásmelletthaladás. Mivel itt mindenki tempomattal halad, ráadásul közel egyenlő értékre beállítva a sebességet, gyakran megesik, hogy a kicsit gyorsabb kocsi beéri az előtte utazót és belefog az előzésbe. Ilyenkor általában a sebességük közt csak a sokadik tizedes jegyben van különbség, amit már egy kvantumfizikus is kerekítene. Ilyenkor lehet elkezdeni drukkolni, hogy az egyiknek kicsit eresszen le a kereke, vagy jöjjön egy kanyar, hogy a belső íven menő előnyhöz juthasson. Sajnos kanyar csak kétnapi járóföldönként van, úgyhogy marad a várakozás.

A hátul feltorlódott nézők az ún. Ötvencenti nevű sporttal a kötelék részévé is válhatnak. Mint ahogyan ez a nevében is benne van, itt a cél a lökhárítók közti ötvencenti stabilizálása. Így válik a hosszú unalmas út esztétikailag is élvezetes, kihívásokkal teli csapatsporttá, főleg ha tovább fokozzuk a helyzetet a Mozi nevű játékkal.

Ennek a játéknak két módozata ismert. Az egyik, amikor a fejünket oldalt fordítjuk és a rajban mellettünk haladó sofőrt kezdjük bámulni, miközben a két kocsi közti távolság alapján kormányozunk. Ilyenkor a felló ameriken tekintetekből kiolvasható reakciók az emberi emóciók igen széles skáláján mozognak. Másik változat, amikor távolsági buszok TV-jét nézve próbáljuk kitalálni, hogy mivel szórakoztatják az utasokat. (Általában ilyenkor spontán Sávszlalom is kezdődik.)

Kifogástalan mókát ígér a Perifériásvezetés is, amikor a tájban gyönyörködve csak a szemünk sarkával figyeljük a szaggatott vonalat. Ilyenkor aztán valóban érdekes dolgokat lehet látni az út mentén, amire máskülönben esély sem lenne.


Szarvas

Szarvas

És végül az egyik kedvenc levezetősportom, egy amolyan nyújtás, mely egyszerre pihentető és mégis izgalmas, a Fifti-fifti. Egyszerűek a szabályok; a szemet két másodpercre becsukva, két másodpercre kinyitva kell tartani. Nem árulom el hány periódus az egyéni csúcsom.

Remélem sikerült kedvet csinálnom a hosszú távú vezetéshez, igazi adrenalinhuszároknak ajánlom a kombinált sportokat, mint a perifériásvezetés/fifti-fifti, vagy az ötvencenti/mozi variációkat.

Figyelni fogom a baleseti jelentéseket, hogy tudjam, hogy haladtok!


A megjegyzést írni nem szeretőknek új sáv alul a vélemények mellett, ahol csak klikkelni kell! Előre is köszönöm!

2010. november 15., hétfő

Autóm

Sokan voltatok kíváncsiak a kocsimra, de sehogyan sem akaródzott nekiállni és fotózni. Viszont szerencsém volt, mert valaki lefotózta, miközben hasítottam vele a levegőt és el is küldte nekem a képeket. Kicsit sokallom értük a 120$-t, meg nem is lettek igazán jók a képek, de egye fene, így ez a gond is letudva.


A mellékelt adatokra meg nem vagyok büszke. Tudok ennél sokkal jobbat is. Évekig hajtok és próbálkozom, erre végül csak egy középszerű teljesítményemet örökítik meg.

2010. november 8., hétfő

...ami jár és ami jut.

Megengedték, hogy két lábra álljak és addig terheljem a lábam, amíg bírom. Ennek voltak bizonyos előre látható egyenes következményei. Köszönet a szponzoraimnak.

Jogsi

Mielőtt elindultam volna Bostonba, a biztosításom és egyéb dolgok miatt beugrottam megcsinálni a jogsim. Ez itt tényleg így megy. Bementem, felvették az adataimat, majd leültettek egy gép elé tesztet írni.

Negyven kérdés jön ilyenkor sorban és ha megvan a harminc helyes válasz előbb, mint a 11 rossz, akkor az írásbeli megvan.

Leültem. Első kérdés: Mennyi 2+2? a: 4, b: 5, c: 3, d: 2. Na, gondoltam ennél a kvantumfizika vizsga nehezebb volt és azon is csak átverekedtem magam, úgyhogy hátradőltem. Hamar kiderült, hogy ez csak a teszt volt, hogy értem e a rendszert. Ettől azért a kérdések nem voltak túl nehezek.

Piros lámpánál lehet e jobbra kanyarodni, ha más jelzés nem tiltja? (Lehet, és tudtam is..) Eddigre 5 helyes, 0 rossz válaszom volt.

Aztán egyszercsak jött egy kérdés: Lakott területen kinek kell bekötve lenni a kocsiban? Gondoltam, mindenkinek… Hát nem… 5:1

Sebaj. Mi történik, ha az ittas vezetés miatt megállított sofőr megtagadja a vérvizsgálatot? (A bíróság bevonatja a jogsiját…:( ) 5:2

Mit jelent a következő tábla? (Sárga rombuszban fekete T) a: Hamarosan templom mellett halad el az út, vessen keresztet, b: útfelújítási munkák, c: nemrég halálragázoltak it valakit, d: kereszteződés következik

Jött egyik kérdés a másik után. Meglepőek és mulatságosak szép sorban.. 28:6

Kezdett meleg lenni a helyzet.

Legalább hány évesnek kell lenni annak aki pickup hátuljában akar utazni? (14,15,16,18) 28:7…

Lakott területen mennyi a megengedett sebesség? (20,25,30,35) 28:8

Hoppá. Kezdtem eléggé izgalmi állapotba kerülni.

29:8 A következő tippem után..

És a végén:

Hogyan szabályos a parkolás az út mellett:

A: Mellékutakon, az út szélén bárhol, a padkától 12”-re ha tábla nem tiltja

B: Csak kijelölt helyeken

C: Mellékutakon, menetiránnyal megegyező irányban, a padkától max 12”-re

D: Csak az út egyik oldalán, a kijelölt táblák szerint.

És akkor bevillant, hogy miért is kaphattam parkolási csekket előző este… És igen, a C a helyes. Megérte a 25$-os tanulópénz.

Gondoltam a nehezén túl vagyok, jöhet a gyakorlat. Akik ismernek, tudhatják, milyen kivételes magabiztossággal és biztonságos, decens módon vezetek, tehát ettől tényleg nem féltem. Főleg, hogy láttam, hogy a vizsga abból áll, hogy két bója közt elmenve kicsit jobbra/balra fordulva be kell hajtani másik két bója közé, majd tolatva vissza. Aztán tenni egy 5 perces kört a tömb körül. Nagy ügy, gondoltam.

A helyzet az, hogy a kocsim akkora, mint egy kisebb tengerjáró hajó és a csomagtartójában elfér két 7-es BMW, úgyhogy a bóják közé épphogy csak befért a két tükör. Bevallom, izgultam.

Ja… és a háztömb körüli körben sikerült 5 hibapontot szereznem…

Úgy tűnik döcögősen megy nekem ez a járművesdi.

2010. november 3., szerda

Inkulturáció

Feladtam a kollégákat a Boston-Amsterdam járatra, úgyhogy mostanában talán sikerül sort keríteni az élmények feldolgozására is. Én most értem vissza Bostonból, ahová már szinte haza járok. Két hete is levezettem az utat. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy én bizony kezdek amerikaiasodni...
-Elkezdett ízleni a menzán a kaja.
-Ebédhez kólát iszom.
-Hájasodom elfele szépen, mint a vágásra szánt desznyó. Az úszógumim telimarokkal lehet fogni.
-Sorozatokat kezdtem nézni.
-Az egy hónapja vett, természetesen amerikai kocsimba beleraktam 9000 km-t. Igen... 30 nap alatt 9000-et. Napi átlag 300-at, ami több, mint egy Budapest Temesvár...
-Iszonyúan tetszik a Halloween ünneplése a Trick or Treat-tel együtt.
-A négyszáz méterre lévő munkahelyre kocsival megyek.
-Széles mosollyal az arcomon "How are you doing?"-ozok le vadidegeneket.
-Az autópályán 120-szal vagánynak és vakmerőnek érzem magam.
-Egy hónap után már három törzsvásárlói kártyám volt.
-Három bankkártyám van, amiből az egyiket csak úgy kaptam kérés nélkül. Azóta csak az értesítést küldik, hogy mennyi pénz van rajta... Most épp 344 dollár.
-Már be is pereltem valakit.

2010. október 20., szerda

Mammuth Cave

Ötödikén megérkeztek a kollégák Budapestről. Remek ütemérzékkel kitalálták, hogy a közelben nézzünk meg valamit hétvégén. Számításba véve, hogy nekem el van törve a lábam és csak két napunk van, a választás a 665 kilométerre (413 mérföld, Budapest-München) fekvő barlangrendszerre esett. Ez is, mint minden valamire való dolog itt Amerikában, a világ legnagyobbja.

Ha egy falu ugyanis híres akar itt lenni valamiről, mert a természet, vagy a történelem nem vette kegyeibe addig, akkor kitalálják a falugyűlésen, hogy kreálnak valami maradandót. Ez többnyire, ha már az esztétikai minőségétől nem is, de legalább a méretétől híressé kell, hogy váljon. Ilyenkor a falu esze fellapozza a lexikont és rábök valamire, amit aztán adófizetői pénzből és közös erővel meg is építenek, legyen az autógumi, zsírkréta, vagy bármi köztük az enciklopédiából. Így válik aztán nevezetessé minden útszéli falu, ha már ezeréves várromja, vagy egyéb esztétikailag pontozható nevezetessége nincs. Ezt a "legyen a miénk a legnagyobb" sportot egyébként nem csak csapatban játsszák, hanem egyéniben is, spontán testépítőként, különféle testrészekre koncentrálva, melyek közül néhány különösen népszerű.

Kentucky viszont nem a legnagyobb szemöldökcsipeszről, vagy a legnagyobb csípőátmérőről híres, hanem a valóban brutálisan nagy összefüggő barlangjairól.



Az időjárás kegyeibe vett minket így ragyogó napsütésben és verőfényben töltöttük a hétvégét a barlangokban. Négy különböző túrára fizettünk be. Leszámítva a barlangi csónakázást, általában egymérföldes ötszáz lépcsőfokos túrák voltak ezek, melyeken elszenvedett kínjaimhoz képest Napóleon katonáinak Moszkvába jutása könnyed matiné lehetett.

Geológiából még nem vagyok világhírű, de ha az emlékeim nem csalnak, akkor ez a fantasztikus képződmény annak köszönheti kialakulását, hogy régen, még az én születésem előtt, amikor azon a vidéken még a Mississippi tenger csordogált, mészkő és homokkő rétegek alakultak ki, egymást váltva.

Amikor ez a tenger befolyt a Mexikói öbölbe, lenn a víz áttörte repedések mentén a vízzáró homokkő réteget, kimosta a mészkőréteget, aztán elcipelte, utána áttörte a következő vízzáró réteget is és kimosta az alatta lévő mészkőréteget is, aztán ugyanezt még egyszer. Ezután cseppenként, a kioldott mészkőből meglepő módon cseppköveket épített és többnyire még ki is száradt. Ezalatt fenn leforgatták a Jurassic Parkot, jöttek az indiánok, aztán a fehérek, aztán a feketék, aztán újra a fehérek, akik ezútal nem embereket, hanem csakcsirkéket mészároltak és kitalálták a Kentuckt Fried Chicken-t. A háromszintes barlang ezalatt a néhánymillió év készület után aztán jelentette, hogy kész, és lehet kutatni meg bányászni, meg drága jegyekért cserébe megnézni. Néhányat fotóztam is, azt talán érdemesebb nézni.

Az első túra a régi bányába vezetett, ahol a poros törmelékből vízzel kioldották a salétromsót (vagy valami mást, vegyészek és szakértők ide okosabb dolgokat tetszőlegesen beleképzelhetnek) és utána lepárolták. Mi ilyeneket nem csináltunk, mert nem volt időnk.



Ilyen volt a plafon homokkőből.

A fiúk a bányában dolgoznak.

A második túra vezetett volt. Egy kaporszakállú bácsi vezetett minket, akinek (és a világnak) nagy szerencséje, hogy barlangi vezető lett, mert máskülönben szinte bizonyos hogy különböző erőszakos és antiszociális cselekedetekért állna körözés alatt.


Néha egészen nagy mélységek és magasságok voltak, ahol áttört a vízzáró réteg.

A bácsi megmutatta, hogy milyen a teljes sötét és milyen a teljes csönd. Sosem hittem volna, hogy az előbbinek a vakufény és az utóbbinak gyerekkacagás is a tartozéka.

Gondolkodtam rajta, hogy mi lett volna, ha rendesen beállítom a fókuszt ennél a képnél... :@



A harmadik túra egy barlangi csónakázás volt. A barlang bejárata hatalmas volt. Nyolc-tíz méter magas és mielőtt elkeskenyedett, párezer négyzetméter termet fedett be. Mivel innen puskaport kinyerni nem lehetett, ezért kizárásos alapon a helyiek gyorsan megtalálták a másik hasznosítási módot; kocsmát nyitottak itt. Ahogy teltek az évek, a többi kocsma tulajdonosa féltékeny lett és a városi tanácsnál átnyomták azt a törvényt, hogy az utca szintje alatt alkoholt árulni tilos. Innentől kezdve minden sörért két emeletnyit kellett lépcsőzni. Be is zárt a hely. Az a barlang viszont, amelyikből se puskaport nem lehet kinyerni, se sört nem adnak, csak arra lehet jó, hogy a szemetet idehordják. Végül a 70-es években pucolták ki közmunkában, azóta népszerű esketőhely. Amikor ott voltunk, akkor is épp arra készültek.





Néha a csónak is csak kúszva fért el a mennyezet alatt..


A negyedik túra egy magánbarlangban volt. Öt család összedobott félmillió dollárt és megvették. Úgy gondolták, jó lesz a kert végében egy hatalmas cseppkőbarlang, ha esetleg a szemétdíjak megemelkednének. Mielőtt szabályozták volna, annak rendje és módja szerint törögették is a cseppköveket rendesen. Aztán már nem szabadott ilyen csúnyaságot csinálni, úgyhogy innentől csak a barlang belsejében lévő kis esketőkápolna lelkes természetkedvelő közönsége vitt haza egy pár néhánymillió éves szuvenyírt. Na azért maradt nekünk is látnivaló.



És ami elmaradhatatlan. A shopping. Akárhová mentünk, a megszokott módon a jegyet is csak úgy kaptuk meg, hogy előtte át kellett vágnunk a maradandó és ízléses portékák tengerén..

Lehet találgatni, hogy melyiket vettem meg..

A fotók nem azért készültek mind az új halszemoptikámmal, mert totál belezúgtam. Egyáltalán nem. Csak azért, mert a barlangban bicegve mankóval egyet vihettem csak és ennek jobb volt a fényereje és kisebb is volt.


2010. október 17., vasárnap

Távolságok


Ebben az országban nagy távolságok vannak. Nagy távolságok, és mint említettem szigorú sebességkorlátozások. Ma például levezettem Bostonból Toledóba. Ez olyan, mintha Budapestről Monacoba, Rómába, Eindhovenbe, Hamburgba, Vilniusba, Kijevbe, vagy a Meteorákhoz elugrottam volna egy nap alatt szigorúan maximum 120-szal.
Még Boston felé menet volt egy ilyen vízesés, amit megnéztünk. Szerintem érdekes volt, de ez tényleg csak ízlés kérdése. Majd írok még róla, addig is egy kép:



Kép kattra bigpicture méretben


2010. október 7., csütörtök

Quiz

Minek örülök vajon? (A helyes megfejtők dedikált nyomtatott példányt kapnak. :D )


1. Hogy megérkezett időben és éppségben az új halszemoptikám.
2. Fél órája bevettem az Oxycodone-t és hatni kezdett.
3. Holnap fizetésnap.
4. Hétvégére Kentuckyba megyek sültcsirkét enni és Mommuth barlangot nézni.
5. Sikerült megemészteni a 14 unciás ribeye steaket.
6. Megérkeztek a kollégáim épségben.
7. Vettem egy kocsit és nagyon meg vagyok vele elégedve.
8. Mindjárt alszom egy nagyot.
9. Nem is örülök, csak furcsán vagyok szomorú.
10. Egyéb:

2010. szeptember 28., kedd

Közlekedés 3 kocsival

No elértem a kásahegyet. Elhatároztam, hogy beleharapok, mivel a héten boldog birtokosa leszek egy boldogtalan személygépjárműnek.

Kásahegy, mert az amerikaiak autóhoz való viszonya nagyobb téma, mint ami egyáltalán ráférne az internetre, de azért teszek egy kísérletet, hogy ízelítőt adjak egy két válogatatlan aspektusból.

Amikor leutaztam Ilinoisba Gabi bácsit meglátogatni, akkor volt módom kétszer levezetni a 366 mérföldes (590km) (+25% elkavarás) távot. Javarészt autópályákon vezetett az út. Bérelt autóm egy automata váltós Chrysler Cruiser volt.

Nem állom meg, hogy ne tegyek egy röppke megjegyzést mások okulására. Az említett autó szép. És ezzel minden lehetséges előnyös tulajdonságát ki is veséztem. Az egész kocsi olyan kicsit "halálfélelmes-ébrentartós". Olyan, hogy hiába mész egyenesen, a kedves gép hol jobbra, hol balra akarja elhagyni az unalmas országutat. Legnagyobb élmény kielőzni egy csőrös kamiont az autópálya felújításos útszűkületében volt. Én egyenesen mentem, de hol a kamion, hol a betonfal húzta rám a kormányt…

Moat, hogy így belegondolok még ennél is több kalandot jelentett előzni az autóúton. Benéztem a helyet és ahhoz szoktam, hogy kicsapom az indexet, rálépek a gázra és mielőtt észrevenném, a kocsim végrehajtja amit megálmodtam. El voltam kényeztetve a poroszaosan nevelt autómmal. Ezt a kocsit liberális, demokratikus és vitatkozós szellemben nevelték. Az indexet jóváhagyta, de amikor a gázra léptem csak felvisított. Eltűnődött, hogy veszélyes e az előzés vagy nem, és miután végtelennek tűnő másodperces tűnődés után úgy látta, hogy igen, mostmár egyértelműen veszélyes, akkor úgy döntött, hogy gyorsít. A lényeg persze, hogy nem aludtam el a hosszú úton. Volt egy útitársam, aki szórakoztatott horrortörténetekkel.

De szórakoztatott a rendőrség is…

Hazafelé beugrottam még valahova és a hat órás útra este majdnem kilenckor indultam el. Gondoltam, hogy akkor majd a kicsit nehezebb cipőmet veszem föl, hiszen a sebességtúllépésre itt bőven van terep.

Rátértem az autópályára és a megszokott 70 mérföldes (110 km/h) sebességkorlátozást lazán értelmezve a hajmeresztő 85-öt választottam (135 km/h). Már jöttem egy ideje, amikor a filmekből megszokott kék-piros villódzást észre nem vettem a tükörben.

Félrehúzódtam, majd széles gesztusokkal magyarázva kipattantam a kocsiból, hogy „Biztosúr én Európából…”, de mire végigmondhattam volna fejbelőtt.

Valóban lehetett volna így is, ehelyett kormányon hagyott kézzel vártam. Egyszercsak indexel és elhajt mellettem és egy másik kocsit meszel le száz méterre, a belső sávban. Úgy döntöttem, hogy többet érdemlek a megosztott figyelemnél, ezért kissé sértetten, hogy velem senki sem foglalkozik; elindultam.

Amikor elhajtottam a megszeppent cowboykalapos zsaru mellett, gúnyosan integettem és hangosan és gonosz kárörvendéssel felkacagtam.

Valóban történhetett volna így is, de ehelyett pikk-pakk leszorítottak száz méteren belül. Ültem, vártam, míg egyszercsak gumibot nyelével kopogtatnak az ablakon...

-Jogosítványt, forgalmi engedélyt, személyi igazolványt kérek.

-Magyar vagyok és ez bérautó.

-Akkor a magyar jogsit és bérleti szerződést, valamint az útlevelet. Tudja miért állítottam le?

-Nem. – Igazat megvallva volt egy olyan érzésem, hogy a „mindent őszintén tagadó hülye európai” kártya ütni fogja a „megbüntetlek” kártyát és áttereljük a játékot a lényegesen könnyebben játszható „jóságosan megmutatom hogyan csináld legközelebb a szabadság és demokrácia hazájában” pályára.

-Tudja mennyi a maximális megengedett sebesség ezen az úton?

-Nem, mennyi?

-70 és maga 85 fölött ment. Várjon itt.

Vártam és a várakozás hosszú tíz perce alatt fejben számolgattam, hogy vajon a gyorshajtással nyert idő mennyivel több ennél és vajon a számla mennyire fog meglepni…

Ismét kocogás az ablakon..

-Uram, ez a maga szerencsenapja. – Ő nem tudta, hogy magát a szerencse gyermekét állította meg.. – hiába akartam megbüntetni, a jogosítványa az autó piktogrammon kívül semmi egyéb módon nem utal arra hogy jogosítvány lenne, még a címe sincs rajta. Az útlevele hasonlóképpen nem informatív. Próbáltam legalább egy írásbei figyelmeztetést adni, de nem tudom milyen címet írjak a jelentésbe, ezért egy szóbeli figyelmeztetéssel elengedem. Menj és többé ne vétkezzél!

-Értettem, köszönöm.

Az Indiana állam határáig hátralévő néhány mérföldön példásan vezettem. Ott aztán letértem az autópályáról és kisebb kihalt országutakon hajtottam hazáig 90-nel (145 km/h). Ott nem zavartak. Be kellett hoznom a kiesett időt.

2010. szeptember 21., kedd

Marketing 1 telefonon

Egyik reggel csörgött a telefonom. Felvettem, mert amíg az óra számlapja egy számjegyű, addig „az én koponyámban kizárólag vattacsomók tartózkodnak”

-Helló Németh Úr, örömmel értesítem, hogy a telefonszámát kihúztuk egy sorsoláson és nyereménye egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros ingyen American Express vásárlási utalvány.

-Értem, köszönöm.

-Tisztelt Németh Úr, el kell mondjam továbbá, hogy ezt az egészen kivételes ajándékot teljesen ingyen kapja, minden ellenszolgáltatás nélkül és tartalmaz egy 40 dolláros bónuszcsomagot és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalványt.

-Értem, köszönöm.

-Tisztelt Németh Úr, meg szabad kérdeznem, a címét, ahová ezt a fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomagot és az elképesztő 25 dolláros ingyenes American Express vásárlási utalványt küldhetjük?

-Igen. 1814 North Westwood Apt. D. – Hiba volt tudom, de akkor ébredtem és megszoktam, hogy itt néha az ember innen-onnan ajándékot kap, de erről később…

-Elnézést, milyen utca?

-North Westwood.

-Elnézést, North Westroad?

-Nem. North Westwood. –és ebben a pillanatban tudtam, hogy nem lesz szükségem kávéra vérnyomásemeléshez.

-Elnézését kérem uram, North Westrail?

-Nem. North Westwood.

Csönd…

-Elnézést uram, tudná betűzni?

Ez elgondolkodtatott, aztán végül az igazságot az ingerültség álcája alá rejtve ezt feleltem:

-Nem, nem tudnám. North Westwood.

Újabb csönd…

-És melyik város?

-Toledo.

-Szabad kérnem az irányítószámot?

-43607

-Köszönöm. És milyen kártyát használ?

-VISA, de miért fontos ez?

-Mi a kártyaszáma?

-Nem mondom meg, de miért fontos ez, ez az ajándék ingyenes nem?

-Nézze uram, a fantasztikus 40dolláros bónuszcsomag és a 25 dolláros American Expressz vásárlási utalvány teljesen ingyenes, önnek csupán a szállítási költség két dollárját kell kifizetni. – Nyilván vártam ezt a pillanatot a beszélgetésben és nem is ért készületlenül.

-Köszönöm, de nem fizetek érte.

- Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram! Ez egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalvány, amiért önnek semmit nem kell fizetni. Elmondaná a kártyaszámát?

-Nem, nem mondanám el. Megértette, hogy nem fogom elmondani?

-Igen értettem. Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram!

-Rendben. – A maga módján már szórakoztatott…

-Ez egy fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és egy 25 dolláros American Express vásárlási utalvány, ami teljesen ingyenes, magának csak a szállítási költséget kell fizetni, ami két aprócska dollár. Elmondaná a kártyaszámát?

-Nem, nem mondanám el. Megértette, hogy nem fogom elmondani?

-Igen értettem. Engedje meg, hogy elmondjak még valamit uram!

-Rendben.

-Ha maga elégedett a cégünkkel, akkor el fogja mondani a barátainak ez igaz?

-Igen.

-A mi cégünk abban érdekelt, hogy elégedett ügyfeleink legyenek, tehát biztosíthatom, nem fog csalódni a 40 dolláros bónuszcsomagban és a 25 dolláros American Express vásárlási utalványban. Megkaphatnám a kártyaszámát?

-Nem, nem fogom elmondani. Megértette, vagy csak úgy csinál, mintha megértette volna?

-Értettem. Megengedi, hogy elmondjak még valamit uram?

-Igen, de nem fogom elmondani a kártyaszámom.

-Megértem a gyanakvását uram, de higgye el a mi cégünk érdekelt abban, hogy ügyfeleink elégedettek legyenek, ezért biztosíthatom, hogy nem fog csalódni.

-Értettem, de nem fogok fizetni érte és nem árulom el a kártyaszámom.

-Megkérdezhetem, hogy miért nem akarja kifizetni azt a két dollárt a fantasztikus 40 dolláros bónuszcsomag és a 25 dolláros American Express vásárlási utalvány szállítási költségéért?

-Mert nem fizetek semmiért, amit soha nem kértem és azt sem tudom pontosan, hogy mit tartalmaz.

-Köszönöm, további szép napot.

-További sikeres és szebb napot.

A vicc az egészben, hogy amíg ezt írtam, csörgött a telefon. Felvettem. Kellemes női géphang:

-Gratulálunk! – innentől egyértelmű volt a többi, mert amióta itt vagyok, már nyertem riasztóberendezést, ajándékutalványt, autót, életbiztosítást, tehát most is kíváncsi voltam a folytatásra és nem raktam le - Ön nyert egy csodálatos nyaralást. A továbbiakban válaszon az alábbiak közül: Nyomja meg az egyes gombot, hogy élő diszpécserünkkel megbeszélje a részleteket nyereményével kapcsolatban. Nyomja meg az egyes gombot MOST! – Itt kis szünet következet, úgy két másodpercnyi, aztán: - vagy nyomja meg a kettes gombot, ha nem kéri nyereményét és a továbbiakban nem fogjuk többet hívni…

2010. szeptember 14., kedd

Közlekedés 2 busszal

Amikor a Közlekedés biciklivel részt megírtam, akkor az a nagyívű tervem volt, hogy egy trillógiát kreálok, mely magában foglalja a közlekedés minden módjának leírását itt, az Egyesült Államok of Amerikában. Szinte mondanom sem kell, hogy ez is másképp alakult, többek között azért, mert nyolc órával később elgázoltak biciklizés közben.

Hiába is vagyok olyan tragikusan elmaradva mindennel, azért tisztességgel kűzdve megpróbálok pótolni. Node az emberek nehezen változnak, az sem véletlen, hogy az egyetlen teljes és helyes orosz mondat, amire emlékszem a "Já nye piszalu domasnye za danje…" (Nem csináltam meg a házi feladatom…)

Szóval közlekedés busszal. Előrébb sorolom ezt a részt, mint az autóst, mert most nincs kedvem hosszan írni. Az igazság pedig az, hogy a toledoi tömegközlekedésről szószaporítás nélkül olyan terjedelemben lehetne beszélni, mint a magyar-perui határvízi problémákról (© Papa). Marad a szószaporítás.

Elvileg amúgy létezik a tömegközlekedés, mint például a Loch Nessi Szörny, vagy a Jeti. A rendszer is ki van találva. Van 50 buszjárat, ami gyakorlatilag pont 50 buszt is jelent. Ezek a buszok reggel elindulnak a belvárosból egyszerre. Mondhatnánk, hogy a szélrózsa minden irányába, de nem mondjuk, mert nincs kedvünk hozzá. Szóval elindulnak, és ezzel egy amolyan verseny is megkezdődik. Ki ér vissza elsőnek, vagy legalábbis időre. Nem kicsi a feladat, ugyanis a város félmilliós és kb 30km kiterjedésű, amiben a központ nem is középen van, de erről később… Ha sikerül a feladat, akkor a buszok a következő indulási időpontban újra kirajzanak és mindenki boldog, aki pont másfél órás periódusokban tervezi az életét és sugárirányban közlekedik. Nyilván nem mindenki ilyen, de szerencsére az okos városvezetés rájuk is gondolt. Ha nem egy buszvonalon közlekedik valaki, az átszállhat a központban. Ugye milyen szép? Egészen addig, amíg egy busz nem késik. Szegény átszállni vágyónak szerencsére nem kell aggódnia. Minden busz bevárja egymást a központban. Megható ugye?

Szerintem kb. így történhetett, amikor ennek a tervnek a prezentációját elfogadhatták. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy már reggel minden busz annyival később indul, amennyit a legtöbbet késő busz késett. És igen, estére a körönkénti késések maximumértékeinek kumulált összegével késik minden busz. Gyakorlatilag fél órát minimum. Ennél a rendszernél jobbat még egy csapat mékgubót nyalogatott ovodás is ki tud találni uzsonnaszünetben.

Szerencsére ez senkit nem zavar, mert mindenki autóval jár. A "Crash" című, amúgy igen jó filmben (Köszi Lilla az ajánlást anno) összegzik legfrappánsabban a tömegközlekedést övező közvélekedést:

"-Tudtad, hogy miért terveznek akkora ablakokat a buszokra?

-Nem… hogy jobban kilássunk?

-Igen, azt akarják, hogy ezt hidd, de a valódi ok az, hogy mindenkit jól láthatóan megszégyenítsenek, aki buszra száll!!!"

2010. szeptember 9., csütörtök

Légkondi (avagy nesze neked Fenntartható Fejlődés 1)

Ma kicsit morcosan ébredtem. Lehült a levegő. Fáztam. Megszoktam már az előző lakásban, hogy az arab srác 68 fokra (20 Celsius) temperál, hogy abban a pillanatban, hogy a kinti közel 90 fokból (32 Celsius) a lakásba lép, akkor azonpillanatban ráfagyjon az izzadtság. Csendesen eléldegéltünk egymás mellett, én betömtem a szobámban a befújót, kinyitottam az ablakot és sorsára hagytam szegény közelkeleti cellatársamat a sarkvidéki hidegben.

Azt hittem a költözésemmel minden megoldódik. Nyilván tévedtem megint. Amikor beköltözött a két új lakótársam is, viszonylag bátran és világosan megfogalmaztam, hogy a légkondi talán legyen 73 fokon (23 Celsius). Vankérdésnincsoszolj. Mosolyogtak, bólogattak, de ezek trükkös fiúk. Kivártak. Látták, hogy "volt erőm elhágy..." és pár héttel később, ma reggelre valahogy megint lecsúszott a digitális állítógomb 69 fokra (20,5 Celsius). Alig várom már a híres ohioi fagyokat, mert akkor ezek a boldog emberek majd 82 fokra (28 Celsius) fognak álítani.

Amikor Japánban volt szerencsém dolgozni, ott még az íróasztalomra is volt ragasztva egy világoskék-citromsárga-pink matrica, amin "KRIXKRAX 22 KANJIBANJI 26" hirdette napnál világosabban, hogy az energiatakarékosság jegyében télen 22, nyáron pedig 26 forka kell állítani a légkondit. A hierarchiát mélyen tisztelő Japánban - mégha katasztrofális gyűrötten és összevissza is, de - a zakót fönn hagyják az emberek. 26 fokban márpedig zakóban nem nagyon lehet dolgozni, tehát a légkondik maradtak 24 fokon… A hierarchiatisztelet része ugyanakkor az is, hogy senki nem lehet jobban öltözött, mint a feljebbvalója. A miniszterelnök tehát fogta magát, időt kért a TV-ben, élő egyenesben lekapta a zakóját és átdobta a vállán. Az egész ország abnormális pánikban állt neki vetkőzni. A probléma meg volt oldva.

Nade elkalandoztam…

Itt nem tudom mi hozhatna megoldást, legalább az én helyzetemre. Gondoltam arra, hogy rábeszélem Obamát, hogy rendeljen el hamburgertilalmat, amíg nyáron el nem tűnnek a jégcsapok az amerikai lakásokból. A kampány neve lehetne: "Don't freeeze plíííz.." Najó… azt hiszem egyszrűbb, ha felveszek egy pulóvert.

2010. szeptember 4., szombat

Művészeti vásár

Három nappal a baleset előtt voltam művészeti vásáron. Akkor iziben nem írtam róla és ezért ez bizony eléggé sokat váratott magára. Nem kell félni az élmények igencsak mélyen belém ivódtak és van is miről írni. Talán ennek terhe is nyomta a vállam, amiért ilyen sokára mertem csak hozzányúlni ehhez a témához.

Művészeti vásár az egyetem területén. Amikor megláttam, a hirdetést, majd kiugrottam a bőrömből. Művészet… egyetem… ízlelgettem a szavakat. Elképzeltem a vagányabbnál vagányabb kommunikatív és laza diáklányokat, akik agyagból, olajjal vászonra, fából és üvegből gondolatébresztő műalkotásokat mutatnak be és árulnak. A pezsgő szellemi életet az egyetemen, este a levezető koncerteket és a rózsaszín naplementét, amit alternatív művészcsajokkal nézek végig.

Mint sok egyéb itt, ez sem pont az előre elképzeltek szerint zajlott..

Megérkeztem a tetthelyre, ami egyébként az egyetem központi blokkjának legnagyobb belső udvara volt. Erről később szándékszom még írni, mert valóban megérdemel pár sort és néhány fényképet.



Az egyetemi parkoló tele, gondoltam nyert ügyem van, végre nyüzsgés lesz. Belépek az udvarra és kishíjján megkérdeztem, hogy akkor most ez a vásár, vagy máshol keressem..?

Sátrak, illetve inkább csak nap ellen árnyékolók, alattuk asztalok, amiken a legkülönbözőbb dolgok. Elkezdtem sétálgatni és először tényleg nem hittem a szememnek. Egyből éreztem, hogy korban, nemben, ízlésben, és talán még fajban is kilógok a sorból. Egyetlen velem egykorú párt láttam, akik láthatóan nem vágytak más társaságára.

Ha már ott voltam, azért körbenéztem alaposan. A sátrak többségében nem is igazából "műalkotásokat" árultak, hanem különböző szervezetek gyűjtöttek önkénteseket, vagy szponzorok hirdették magukat, esetleg tápanyagellátó sátrak voltak a sok kultúrától ismét az éhhalál közeléb sodródott műkritikusok életben tartására. Megtanultam jól, hogy esemény bendőtömés nélkül nincs az USÁ-ban. Még a mise után is megetetik az embereket. Nincs kivétel. Ahol három, vagy több ember előre megszervezve találkozik, ott az egyik biztos hogy hotdogárus. Nade térjünk rá a "művészetre".

Volt ott minden, ami az Isten állatkertjében egzotikum.

Először is arra lettem figyelmes, hogy valószínűleg ez rögeszmés bogarasok gyülekezete. Mindenkinek volt egy témája, amitől nem tudott elszakadni.

Volt egy nő, aki kiutyalábnyomokat festett.



Azt gondolnám, hogy ez egy mentálisan egészséges környezetben egy pár nap alatt lecseng és valaki csak akad, aki megmondja, hogy "Drágám, sajnálom én is, hogy Fifike eltávozott, és örülök hogy festéssel dolgozod fel a veszteséget, de kérlek azért ezeket ne mutasd meg a szomszédoknak." Ehelyett teljes terjedelemben ott volt elöttem egy sátor a legkülönfélébb kutyafajták lábnyomaival, minden variáció nélkül. Pénzért.


Nem vicceltem...


Egy kicsit odébb egy bácsi gubbasztot és szemlátomást nem sikerült feldolgoznia az információtechnológia forradalmi fejlődését. Néztem az akotásait és egy terápiás kreatív önsegítő csoport kiállításán kezdtem érezni magam.


Esetleg a nappaliba?


Aztán egyszercsak ahogy így nézem az egyik bontott számítógépekből összeb(arkácsol)t órát, a következő párbeszédet hallom a mellettem álló művészetpártolóktól:

...

-Drágám, ez nem drága 150 dollárért?

-De ha belegondolsz, hogy eredeti műalkotás, akkor nem is sok..

-Igazad van. Vegyünk valamit?

És akkor rádöbbentem, hogy bennem van a hiba. Összeállt a kép és hirtelen más szemmel láttam mindent.


Sajnos ez nem lehetett az enyém...


Na azért annyira nem, hogy megvettem volna a CD-halat. Egyszercsak átláttam, hogy itt nem arról van szó, hogy nem megértett bolondok égetik magukat, hanem a kereslet-kínálat tökéletes egyensúlyát tapasztalhatom meg, ahol én vagyok a kakukktojás.

Minden sátor előtt azok voltak, akiknek hasonló bogara volt, pedig valóban voltak erős próbálkozások…


Zsák a foltját...


Átéreztem, hogy Amerika a lehetőségek hazája. Mert ahol összehegesztett rozsdás vasakat elneveznek "Maradék"-nak és el tudják adni 1500 dollárért, mint műalkotást, ott bizony sokaknak juthat még kenyérrevaló.



Találtam néhány olyan sátrat és pultot, ami előtt nem nyüzsögtek annyian. Ezek közt valódi értékeket is fölfedeztem.




Szerettem a kerámikusokat, akik egy kis sátorban gyerekekkel korongoztak. Igen.. itt is a gyerekek. Van mit tanulni.



Aztán egyik helyen egy szívemnek igazán kedves dolog, a fa volt a főszereplő. Az asztalos nagyon ötletes és igényes dobozokat készített. Neki nem rótam föl, hogy mindegyik doboz ugyanarra a kaptafára készült, vele elnézőbb voltam.



Tovább, egy nagy nyílt területen egy tébolyodott festő képei álltak, amiket én valóban nagyra értékeltem, mert számomra valóban volt bennük ötlet és gondolat. Jellemző, hogy nagyobb volt a nyüzsgés a kutyalábnyomok és a hotdogárus előtt.



Aztán persze mindenféle megszokott portéka is gazdát keresett, de azért jobban ki lettem volna békülve mindezekkel, ha a rendezvényt Mesterségek Ünnepének nevezik és messze elvonatkoztatnak a művészettől.




Miután már mindent és mindenkit megnéztem - kerámiadobozokat, tollakat, fotókat, bolondokat -, gondoltam ideje hazaindulni és feldolgozni az élményeket. Amint kiértem a vásár területéről, odajött hozzám valaki és kedvesen felajánlotta, hogy a kevesebb mint háromszáz méterre lévő parkolóba szívesen elvisz az ingyenes szolgáltatásként üzembeállított elektromos golfautók valamelyikén. Na ez a kemény.


A képek, mint eddig, klikkelésre nagyobb méretben is megnézhetőek.