Avagy amerika legszebb és legcsúfabb arca
A legszebb arc: Thanksgiving
Nem mentegetőzni akarok, de van nyomós és publikus indokom arra, hogy miért nem írtam. Az a baj, hogy a publikus nem nyomós, a nyomós meg nem publikus. ;)
Kicsit be szoktam ragadni, amikor valamiről pozitívan tudok csak nyilatkozni. Hónapok óta tudtam, hogy közeledik Thanksgiving. Elterveztem, hogy majd alszom, vagy majd jókat nevetek az itteni újabb fura őrületen. Hozzám eddig a Hálaadásünnep csak a South Park pulykamészárlásán és Kennyék vajbabkonzerv lakomáján keresztül ért el. Egy kis ízelítőt ugyan kaphattam belőle Japánban dolgozó amerikaiaktól, akik meghívtak, de akkor ezt nem tekintettem tipikusnak.
Apróbb utalásokat hallottam ugyan az elmúlt időszakban, hogy bizony itt a Thanksgiving a fő ünnep és nem a karácsony, de azért lássuk be az mégiscsak abszurd, hogy hisztériában bármi is beelőzze karácsonyt. Gondoltam, hogy égetnivaló pogány népség ez, ha mégiscsak így gondolja. Történt, hogy meg is hívtak. Na de nem úgy, hogy van e kedvem, hanem, hogy hol töltöm.. A "nem tudom" válasz automatikusan magában foglalta a meghívás elfogadását. Innentől kezdve viszont a következő pár napban, a szám szerint hat meghívásra már tudtam konkrétummal felelni. Ha most ebből az érződik, hogy nem volt kedvem hozzá, akkor sikerült visszaadnom valamit a valódi viszonyulásomból.
Elérkezett a nap. A máskor dugig tömött parkoló üres volt, mint Micimackó almáriumában a mézesbödönök. Néhány kósza vietnámi és kínai diák lézengett céltalanul és szomorúan a szélfútta sárguló levelek közt az őszi napsütésben. Elkezdődött, gondoltam és templomosba vágtam magam, hogy eleget tegyek az ünnepi kötelezőnek.
Ilyenkor az amerikaiak azt ünneplik, hogy az első telepesek az első aratást együtt ünnepelték az indiánokkal. Meglepett, hogy valami egyértelműen megmaradt az ünnep eredeti szellemiségéből. Nem éreztem azt a torzulást, amit a karácsonynál, hogy a pogány ritussal egynapra tett Jézus születésének ünneplése szép lassan szeretet, majd fenyőünneppé, aztán veszekedős ajándékozási hisztériává csökevényesedik.
Amikor megérkeztem, egy igencsak bensőséges nagycsaládi sürgésforgás közepén találtam magam. Betty és Jim, vendéglátóim, akiket még a kórházból ismertem meg, formaságokat mellőzve mutattak be a gyerekeiknek és unokáiknak, valamint a szomszédoknak akiket szintén áthívtak. Egyből a kezembe is adták a kést, hogy daraboljam a pulykát tálalásra készre, amíg mindenki mással volt elfoglalva. Abban a pillanatban éreztem, hogy része vagyok egy családnak és egy ünnepnek.
Egy olyan ünnepnek, ami nagyon kevés formaságot követ, de mégis határozott hagyományai vannak. Könnyed és méltóságteljes egyszerre. A fekete szomszéd vasalt ingben és nyakkendőben, míg a családtagok némelyike melegítőben szinte. A pulyka, a szószok és a zöldségek viszont olyan feszesen követték a szokásokat, mintha nélkülük az egész nemzet darabjaira hullana. Vacsora előtt a családfő hálát adott mindenért, amit az elmúlt év adott és megkezdődött a valóban kötetlen vacsora, ahol egy pillanatig nem éreztem magam vendégnek. Evés után az igazi "kibontottam-átadtam-jóllaktam" stressz utáni szentestét idéző hangulatban ült össze a család azzal a különbséggel, hogy nem volt előtte se kibontom, se átadom, se stressz, csak jóllakás. Viszont természetesen a TV ugyan lehalkítva, de azért mégiscsak ment közben.
