Rég írtam már. Ennek nyilván több oka is van, melyek közül egyik sem a lustaságom. Arra gondoltam, hogy egy rövid mentegetőzéssel szúrom ki a szemeteket most is.
Rögtön egy olcsó hatásvadász szánalomkeltéssel operálok. Tudom gusztustalan, de ilyen a showbiznisz. A héten úgy éreztem magam, mint Marsellus Wallace Zed pincéjében. Természetesen nálam az okok mások voltak. Teljesen mások...
Nem untatlak vele titeket, de kicsit kinekavállánsírjak hangulatban voltam.
A lábam nem tudom lógatni fél óránál tovább, csak fájdalomcsillapítóval. A fájdalomcsillapító függőséget és koncentrációvesztést, valamint lekűzdhetetlen álmosságot okoz. Az alvás lehetetlen két-három óránál tovább, mert addig tart a tabletta hatása.
Tehetséges pétervári balerinák nem balanszíroznak olyan ügyesen, mint én a tabletta-alvás-torna tengelyeken, de mégis, a bioritmusom olyan homogén péppé gyúródott, mintha a leves-rántotthús-vargabéles klasszikust turmixolnák össze. Oly fantasztikus egy jó alvás után kicsit dolgozni és elfáradni, aztán megéhezni ebédre. Ehelyett folyamatos álmosság és alvásképtelenség tompa kábulatában zsibbadtam. Összefolyt a nappal és az éjszaka. Igazi éhséget nem éreztem, csak azt, hogy fogyok. Három hét alatt sikerült több mint hét kilót leadnom, ami nem követi szorosan az amerikai trendeket. Aki tudja milyen mokány, keménykötésű kis díjbirkózó vagyok, az tudja, hogy ez mennyire rám fért már. Ezen a fogyáson azért nincs mit csodálkozni, hiszen az elmúlt időben kevesebbet eszem, mint egy újszülött hangya. Érzem, hogy ennem kell, de a kínzó éhség és az étvágy mintha teljesen kettévált volna. Főzni most nem tudok és az itteni kaját egyszerűen képtelen vagyok most megenni. Inkább az éhhalál. Ti nevezhettek finnyásnak, elég ha én tudom, hogy ez csak egyszerű gasztrokarakánság.
Szerencsére látom már az alagút végét is. Gyógytornáról hazafelé bementünk egy boltba. Elhatároztam, hogy mindent, amit megkívánok, megveszek. Két érdekes megfigyelésem volt. Egyrészt dupla annyit fizettem, mint máskor többért. Másrészt kivétel nélkül európai importot vettem.
Ma végül pedig fölhívtam az itteni őrangyalom, és arcátlanul meghívattam magam egy életmenő szombati magyar házikosztra. Szombat délután tehát semmi akadálya nem lesz, hogy felerősödve végre színes-szagos, izgalmas-tanulságos kis élményeket osszak meg veletek.
Bizarr, így most a baseballra gondolnom több szempontból is. Egyrészt európainak a baseball egy megrázóan unalmas és közepesen érthetetlen sport. Másrészt törött lábbal fekve a baseball egy megdöbbentően inspiráló és érdekfeszítő esemény. Én most egy törött lábbal fekvő európai vagyok.
Röviden szóltam már arról, hogy az amerikai nemzet ünnepén, július 4-én, részem lehetett ebben az amerikai csodában.
A meccs előtt már a stadion bejáratánál voltam. A kerítésen keresztül vígan látszott minden és akár a teljes meccset is simán, néhány tíz százalékos élményredukcióval végig lehetett volna követni, mint ahogyan arra volt is több jelentkező. Felmértem, hogy egyrészt kinn tűz a nap és kevés az árnyék, másrészt azért mégiscsak messzebb van, harmadrészt nincs ülőhely, negyedrészt nem azért jöttem idáig Budapestről, hogy az árnyékos elsősori ülőhely előtt ötven méterrel feladjam, ötödrészt meg Németh Ágoston vagyok. Végül ez az ötödik érv volt az adu ász, amikor úgy döntöttem, hogy azért pénzt mégsem adok ki ezért.
Körbejártam a stadiont és feltérképeztem a gyenge pontokat. Három jól őrzött beléptetőkapu, fémkeresőkkel, jegyleolvasókkal. Körbe két oldalról 5 méter magas kerítés. Két oldalról a stadion épülete. Egyik oldalon szervízbejárat, másikon kocsma, ezek a potenciális támadási felületek. Elsőre a szervízbejáratnál tettem próbát. Gyámoltalan idegenként elegyedtem szóba az ott posztoló súlyáért fizetett matrózleszármazottal. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy mindjárt azt mondja, hogy akkor itt bemehetek, de aztán ez a pillanat, ahogy jött, elmúlt. Kis híján a régi időket idéző, kerítés résein keresztül potyázó bronzba öntött suhancok mellett kötöttem ki, aztán természetesen mégsem.
Megkerestem az engem illető helyet az árnyékban, a kevesedik sorban. Ekkor volt először időm azzal foglalkozni, hogy ez a játék miről is szól. Azt hittem még kezdés előtt vagyunk, mert hát eléggé pangott a küzdőtér és jóval nagyobb mozgás volt a hotdogos pult, vagy a pattogatott kukoricás előtt. Később aztán rájöttem, hogy ezek voltak a legizgalmasabb pillanatai a meccsnek.
Először izgatott kisfiúként, aztán cinikus kamaszként, végül megbékélt öregúrként szemléltem ezt a valóban nem akármilyen eseményt.
Baseball meccsen lenni olyan valószerűtlen, és olyan nagyon amerikai volt számomra korább, hogy határozottan szíven ütött az itt és most élménye, és végérvényesen tudatomba véste, hogy én most valóban Amerikában vagyok.
Rájöttem, hogy a baseball olyan, mint a szappanopera. Evés közben pótcselekvésként kell nézni és akármikor hagyod abba és akármikor térsz vissza, könnyedén fel tudod venni a fonalat és meg lehetsz győződve arról, hogy semmiről nem maradtál le.
Akik épp nem ettek, vagy sorbanálltak, azok alázatosan fogadtak szót az animált, vagy teljes valójában előttünk ugráló kabalafigurának, hogy most azt kell kiabálni, hogy „ááááooéo”, vagy fel kell állni és jobb kézzel bal fület megérinteni. Amikor a pályán lévő hősök végül megmozdultak, akkor a nézők jelentős része összehangolt érzelemkitörésre ragadtatta magát. Sokáig kellett figyelnem, hogy rájöjjek, hogy kinek is drukkolunk valójában. Aztán a perdöntő az volt, amikor a hangosbemondóban bemondták, hogy az ellenfél eléggé ügyes játékosa következik, és most akkor mindenki tegye le, ami a kezében van és zajongjon, hogy szerencsétlen rontson.
Amikor valami csereféle volt, akkor a lejövő játékosok a kezükben lévő lasztikat kidobálták a nézők közt lévő kesztyűs gyerekeknek.
Szép lassan elmúlt a meccs, ami a hazaiak, azóta kedvenc csapatom, totális, szerzett pont nélküli vereségével zárult. Ez szemmel láthatóan egyáltalán nem viselt meg senkit. Ezek tényleg enni jöttek ide. Illetve nem is olyan biztos. Kifelé hatalmas kígyózó sorba botlottam. Minden sorban álló felnőttre legalább egy kisgyerek jutott. Gondoltam élethalálharcot vívnak az utolsó fagyikért, mert valahogy ki kell bírni hazáig. Aztán egyszercsak megnyitották a pálya szélén a kiskaput és minden gyerek futhatott egy sajátkört. Ott, ahol a sportoló bácsik játszottak korább. Ott, ahol a kedvenc sportoló bácsik közül egész délután egynek sem sikerült ezt megcsinálni. Néztem, ahogy a gyerekek futnak. Néztem, ahogy a szülők tíz perceket állnak sorba zokszó nélkül, hogy a gyerek egyszer lefuthassa azt a száz métert. Néztem és megbocsátottam mindent a baseballnak.
Olyan gyerek és családközpontú eseménnyé vált a szememben, ahol komoly és összehangolt munka folyik a gyerekekért. Meccs közben labdákért ácsingóznak, meccs végén futnak, ahol a nagyok. Igen. Ezek a srácok sosem fogják elfelejteni ezt az élményt és huszonpár év múlva vagy játékosok lesznek, vagy a saját gyerekükkel állnak majd sorban itt, vagy puha masszázsfotelből, gömbölydedre hízva habzsolják az életmentő gyorskaját és kólát a TV előtt, ahol a kedvenc csapat játékosa futja le azt a kört, amit ő ötévesen is lefutott és talán akkor utoljára.
Mindenesetre gratulálok. Így kell ezt csinálni!
Elérkezett a várva várt pillanat, amikor a kórházból végre átkerülhettem a rehabilitációs részre. Jól éreztem magam én a kórházban is, de egy óriási különbség mégis volt, ami végleg a kórház lite, avagy rehab unit felé billentette el a mérleg nyelvét.
Megérkezett a nővérke és a kecses mozdulatokkal kiszedte a branule-t a könyökhajlatomból. Nincs bajom a modern gyógyászat ezen valóban praktikus eszközével, mely lehetővé tette, hogy a morfiumot felhőtlenül, injekció nélkül élvezhessem. (Egy eset volt ezalól kivétel, amikor még a betonon fekve, a nagy sürgés-forgásban, mikor a branule bekerült és az első folyékony boldogság áramlott rajta meggyötört szervezetembe, akkor a másik vállamban egyszercsak váratlanul egy tű landolt félreértésből, egy másik adag örömmel.) Szóval pártolom a branule-t. És legfőképp mindent, ami azon keresztül érkezik. Mindössze kényelmetlen volt minden mozdulatnál érezni, hogy hosszan az ereimben mozog egy műanyag cső, mely az izgés-mozgástól gyakran megtelik vérrel. Ilyenkor ki kell mosni, egészen tövig, belül az ereimben, bőven a bőröm alatt is... Inkább dobált volna meg döglött heringekkel egy haragos norvég tengerész, a fagyos fjordi szélben, minthogy továbbra is napi rutinként kelljen ezt elviselnem.
Áttoltak tehát az új helyemre. Hozták minden ingó- és ingatlan vagyonomat. Kacsát, lufit, Peter Pan-t, mindent.
A rehabilitáció ugyanolyan, mint a kórház, csak a kemény borítás helyett padlószőnyeg van, na meg közösségi termek, ebédlő, ahol vasárnaponként BINGÓ megy, a szobák pedig nagyobbak és kompromisszummentesen hasonlítanak egy tágas hotelszobára.
Itt is falikarról lógott a TV, amit akármilyen pozícióba be lehetett állítani, hogy mindig szem előtt legyen. Persze itt sem kapcsoltam be, de a kacsát ráakasztottam.
Az itteni matrac is sokkal kényelmesebb volt, bár első éjjel megfájdult a hátam, aminek hangot is adtam. Mire a gyógytornáról visszaértem, a matracomat biobetétre cserélték. Gondoltam ennek fele sem tréfa, térképezzük csak föl, hogy milyen szolgáltatásokról nem tudok még. Lett volna ötletem, hogy mikkel éltem volna, de haladjunk csak szép lassan… Szóltam, hogy hosszú a lábkörmöm és nem érem el, de zavar az alvásban. Semmi probléma, küldik az embert. Nem telt bele pár óra és jött az ember. Kérdezte én vagyok e, én voltam. Ekkor arra gondoltam elégedett mosollyal az arcomon, hogy legközelebb szólok, hogy nő jöjjön és szemhéjaim alatt már el is képzeltem, nagy boldogan, hogy következőre kit és mire fogok megkérni.
Ezalatt az ember sunyi módon kesztyűt húzott és előkapott egy szerszámot. Kísértetiesen hasonlított azokra, amivel mi otthon a kisujjméretű ágakat szoktuk metszeni. Azután, mint egy patkolókovács, nekiesett a körmeimnek. Mire feleszméltem cakkosra csipegette az összeset. Addig csak zavart a hosszuk, de miután ez a gonosz hentes kezelésbe vette őket, már fájtak is, nem is kicsit. Innentől ez vált a legkomolyabb problémámmá. Bizonytalan időre felfüggesztettem az összes tervben lévő, ingyen szolgáltatásokat fürkészni szándékozó kísérletemet és szép csendben, immáron visszafogott rettegéssel vártam a fejleményeket.
Éreztem, hogy kezd közöm lenni, a „Minden csoda három napig tart.” és a „King for a day, fool for a lifetime.” mondásokhoz. Szép lassan megszoktam a napi rutint, híres étvágyam elhagyott és már arra sem volt erőm, hogy erőszakkal magamba tömjem a ráksalátát, vagy amit éppen találomra bekarikáztam előző nap.
Rögtön jött ötlettől vezérelve visszamondtam a fájdalomcsillapító adagom felét. Mikor mondtam, hogy a másikat nem kérem, megnyugtattak, hogy bontatlanul visszaviszik és nem számolják föl az árát. Az adag lefelezése arra volt jó, hogy két órával a következő adag esedékessége előtt törtek rám a fájdalmak. Ilyenkor szép csendben vártam és gondolatban nagyon messzire utaztam... Meglepő módon napokig eltartott mire felfedeztem az összefüggést a fél adag fájdalomcsillapító és a feleolyan hosszú fájdalommentes időszak közt. Mindenesetre ez egyben választ is rejt arra a kérdésre, hogy mi is tartott a PhD-m megszerzésében 7 évig…
Miután a nővérkék végignézték a szenvedéseimet, éppoly egykedvűen viselték, hogy alázatosan visszatérek a két tablettára, mint amikor visszaküldtem az egyiket. Önmaguk szórakoztatására viszont nem mulasztották el cinikus mosollyal megkérdezni időről időre, hogy biztos mindkettőt kérem e…
Innentől kezdve precízen számoltam a perceket és időzítettem a tablettákat az igencsak fájdalmas gyógytorna időpontja elé, amikoris megjelent egy smasszerlegény és közölte, hogy itt az idő, értem jött. Csak a fekete csuha és a kasza hiányzott, de a tolószéknek, amit tolt, szintén megvolt a maga bája.
Hamar felismertem, hogy a közeli jövőben az életem egy egyre növekvő periódusidejű végtelen ciklusból fog állni.
Növekvő fájdalom. Fájdalomcsillapító. Tompaság, forróság, leküzdhetetlen álmosság. Alvás. Felébredés verejtékben. Kábultság, hidegrázás. Szellemi, fizikai frissesség. Növekvő fájdalom. Fájdalomcsillapító…
Mostmár itthonról várom, hogy a ciklus „alvás” és „szellemi, fizikai frissesség” szakaszai a jelenlegi 1 óráról 8 órára növekedjenek.
A műtét után arra ébredtem, hogy egy kórteremben vagyok. Mielőtt elképzelnétek egy ötméteres belmagasságú termet, fejmagasságig halványzöld lemosható festékkel, amit a plafon felé, hajdanán hófehérre meszelt, de mára szürkésre mocskolt, pókhálós, beázott és máladozó, pergő falrésztől csak egy barnás sárga csík választ el, ahol a nyolc vaságyra nyolc vasszekrény jut, de csak egy nővérke, aki vért vesz, ebédeltet, infúziót cserél, takarít, ágyneműt cserél, ésatöbbi, ésatöbbi, gombot varr, elárulom, hogy ez nem ilyen volt…
Amíg aludtam, ezt tették velem...
Egy nővérke bejött, kérdezett. Valamit válaszoltam és úgy tűnik jót, mert hamarosan könyökhajlat irányból a már megszokott instant mámor áradt szét a testemben. A lábaimat néztem. Párhuzamosak. Boka, térd továbbra is mozog. A két lábfejemből két nővérke lett. Bemutatkoznak. Ma ők viselik gondomat, szóljak, ha kell valami, itt a gomb, nyomjam, jönnek morfiummal. Ez jó, nézegettem a gombot, gondoltam otthonra is beszerelek egy ilyet. Mire felnéztem, már a kollégáim álltak ott. Tisztának éreztem a tudatom, örültem, hogy mosolyognak. Elbeszélgettünk arról, hogy hogyan is lesz később és fáj e most. Amíg nem néztem oda, megint nővérkékké változtak, akik a rég elfogyott infúzióm cserélték és vért vettek. Egyikük morfiumként felszívódott az ereimben, míg a másikból orvos lett. „…és Doktor úr, teljesen felépülök??” Kihátrált, míg két kolleganőm megjelent. Hoztak lufit és virágot. Könyveket is, hogy olvassak, ha nagyon unatkoznék. Peter Pan, Doktor Dolittle és Óz. Gyerek kiadás. Egy pillanatig a könyvet néztem és egy újabb hullám forró érfali örömet éltem át, míg a két kolleganő összbiomasszamegmaradás törvényével összhangban három kolleganővé változott. Ők is hoztak lufit és virágot. Peter Pan-t nem, plüssmacit igen. Egyikük megígérte, ha kimegyek, első este süt nekem lasagne-t.
Szépen elfogyott a természetes fény a szobából és mesterséges váltotta föl. Aludni próbáltam, mint egész nap, de továbbra is csak néhány órákra sikerült. Szobatársam hangosan nyögött, nekem is fájt a lábam és az egy helyben fekvés sem tett jót. Minden alakalommal, amikor megnyomtam a bűvös gombot, megjelent egy nővér ugyanolyan barátságos anyai mosollyal és türelmesen meghallgatta a panaszom és ellátott.
Már első nap megpillantottam az éjjeliszekrényemen a hírhedt szárnyast, amit eddig inkább boldogabb időkből, zsírjában sütve ismertem. Második nap történt, hogy előszörre ráfanyalodtam. Szégyellősségem rég levetkőzve, felkészülve, hogy tinilányok látogatása szakítja félbe az életfontosságú műveletet, műgonddal, de ösztönből helyeztem pozícióba az állatot. Örökkévalóságnak tűnő tíz perceket ültem ott, vízesésre, zivatarra, csurgó csapra és a megkönnyebbülésre gondolva, miközben nővérkék suhantak ki és be a szobából, észrevételezve, hogy az egyeske két kézzel a paplan alatt egekbe tekint és platóni elmélyültséggel próbál megoldást találni az élet legnagyobb kérdéseire.
Ennél meghittebb élmény a harmadik napi hashajtó után történt, amikor az ágytálazás után a hamvas szőkeségnek megemlítettem, hogy a kapcsolatunk ezennel újabb határkőhöz érkezett.
Mozgalmas napjaim voltak. Végtelen korházi minőségbiztosítási, betegazonosítási, betegérdekvédelmi űrlapot töltöttem ki. Mindenkit informáltam mindenről a kórházi Wi-Fi segítségével, látogatókat fogadtam és a másnapi menüt választottam ki. Ez volt a legnehezebb.
Minden reggel kaptam egy lapot, aminek az egyik oldalán egy előre kitalált menü volt. Ez annyit jelentett, hogy voltak az ajánlott előételek, főfogások, kenyérfélék, desszertek, gyümölcsök és italok, amikből választanom kellett. Egyedül a desszertek közül lehetetett csak kettőt. Mármint mindenhol máshol lehetett többet is… Ha a kínálat nem felelt meg, akkor a túloldalról a la carte lehetett hozzárendelni. De annyira ez sem volt stresszes, mert a gombnyomásra érkező szobapinc.. bocsánat, nővérke kérésre bármilyen nem meleg ételt, fagyit és üdítőt előteremtett akár hajnali kettőkor is.
Most, hogy a szánalom legutolsó szikrája is kihunyt belőletek, csendesen hozzáteszem, hogy ennek az ára napi 2.070 dollár. Nem kirgíz játékdollár, hanem amerikai, rendes… Gyógyszerek és minden nélkül. A teljes ellátásom, az első öt napban, műtéttel és beszállítással együtt eddig 42.179 dollár, ami egyes később beérkező számlák miatt még tovább nőhet. Na ezért volt jó, hogy volt biztosításom, és ezért voltam okos, hogy egyből megkérdeztem még a flaszteron fekve, hogy ugyan jó kórházba visznek e…
Időzzünk el azon, hogy mi lett volna, ha nincs biztosításom… A műtét után megjelent a szobámban egy nő, aki a biztosítási számomat kérdezte. Nem tudtam megmondani, mivel még nem kaptam meg. Távozott. Másnap, kevesebb, mint 24 órával a műtét után megjelent két vigyorigyerek az ágyamnál és mondták, hogy akkor segítenek felkelni, hogy egy rövidke gyógytornás felkészítés után keressem meg az utat hazafelé, mert én már igazából gyógyult vagyok. Mondtam nekik, hogy ez egy rendkívül vicces álláspont és ha gondolják megpróbálhatjuk, de nekem is vannak meglepetéseim. Nem beszéltek levegőbe, mint ahogy én sem. Ők felültettek az ágyamon, én meg elájultam. Szerintem így volt fer. Hamar híre ment a dolognak. Én lettem az ájulós ketteske. Respekt. Fegyverarzenálomban az ájulási készségem veszélyességi és hatékonysági besorolását egyből két osztállyal magasabbra pozícionáltam. Miután kiderült, hogy van biztosításom, a srácok kicsit alázatosabban, félelemmel vegyes tisztelettel jöttek napról napra, hogy vigyenek gyógytornára, mielőtt öt nappal a baleset után átkerülhetek a rehabilitációra, további egy hétre.
Ahogy ott feküdtem az úton, a lábszáram helyén egy félkész ebéddel, egyszercsak elfogyott az odíthatnékom.
Szóltam a sofőrnek, hogy hívja a mentőket, de közben megjelent valaki, aki közölte, hogy rendőr, egyenruha nélkül és mondta, hogy minden rendben lesz. Előbányásztam a zsebemből a telefonom és felhívtam az egyik kollégám. Nem vette föl, hívtam a másikat. Elmondtam neki, hogy az épület előtt fekszem a betonon, mert elgázoltak. Addig megérkezett a tűzoltóság, a rendőrök és a mentők. Valaki a fejemet tartotta, valaki kérdezgetett, hogy hol ütöttem meg magam, valaki branulet rakott be, valaki a bicikli és a lábam alkaltrészeit válogatta szét, valaki pedig a farmeremet vágta le rólam. Kollégáim is megérkeztek, szagolták a vért, élvezték a nyüzsgést. Mondtam volna, hogy egy igazi nagyváros, mint Budapest így pörög, de azt hiszem nem lett volna túl erős a reklámértéke.
Egy nagyon kedves afro-amerikai rendőrnő megkérdezte, hogy a járdán, vagy az úton közlekedtem e. Mondtam, hogy a járdán. Megnyugtatott, hogy nem baj, nem büntet meg, mert a járda az egyetemhez tartozik még és nem közterület. Rendkívüli hálát éreztem a szívemben.
Szóltam nekik, hogy kérdezzék meg a kollegáimat, hogy milyen biztosításom van pontosan, hogy nehogy rossz kórházba vigyenek. Részletesen beszámoltam, hogy hogyan estem el és egyetlen más csontom sem sérült meg. Alapvetően annak ellenére, hogy milyen állapotban voltam, kifejezetten büszke vagyok a lélekjelenlétemre…
Tepsire emeltek, ami kegyetlen érzés, aztán a mentőbe. Mellém ült egy szintén afro-amerikai mentősfiu. Remegtem. Nem tudom, hogy fájt e már, vagy csak a fájdalomtól rettegtem, de a kezem folyamatosan keresett. Végül megesküdtem a srácnak, hogy hetero vagyok és megkértem, hogy fogja meg a kezem…
Már rég benn voltunk és fel voltam töltve morfiummal csurig, de még mindig remegtem a sokktól. Két kollégám is bekísért, akikkel azért szerintem elég szórakoztató néhány órát töltöttem egy szobában, amíg vártuk, hogy mi lesz.
Folyamatosan jöttek és kérdezgettek továbbra is. Mikor ettem, volt e balesetem korább, szedek e gyógyszert, van e allergiám, mikor kaptam tetanuszt, fáj e, vért vesznek, lehet e, milyen vallású vagyok, ha valami nem jönne össze, akkor ki a legközelebbi hozzátartozóm, akit értesítsenek… …egy ottani kollégámat jelöltem meg. Most ebbe gondoljatok bele egy percre.
Aztán betoltak a röntgenbe, ahol kinntartózkodásom eddigi legszebb nőivel tölthettem néhány feledhetetlen percet egy sötét szobában, fekve. Finom kezeik voltak, érzékenyen érintették a lábam és gyengéden helyezték a megfelelő helyre.
Kis idő, gondolom a röntgenképek kielemzése után egyszercsak a branule felől a már megszokott morfiummámor helyett valami egészen komoly anyag kezdett szétáradni a vénáimban. Pillanatok alatt kicsapott és elvesztettem a tudatom.
Három perccel később, ami valóban annyi volt, a kollegáim tanúsították, mintha felriadtam volna, magamhoz tértem. A lábaim párhuzamosak voltak. Annyi történt, hogy a röntgenképek alapján, előre megtervezett mozdulatsorokkal három perc alatt helyére rángatták a csontjaimat.
Annak ellenére, hogy eddigi postjaimban a tőlem elvárt és megszokott távolságtaró cinizmussal írtam, most tényleg meg kell hajoljak a minden téren mutatkozó profizmus előtt.
Megkérdezték gerinc, vagy hagyományos alvós érzéstelenítést kérek e. Amíóta megérintettem a Dorr st. betonját, arra vártam, hogy alhassak és azt kerültem, hogy a lábam nehogy megpillantsam, úgyhogy nem volt nehéz eldönteni, hogy tehetetlenül nézni akarom e, ahogy vasakat fúrnak a csontomba, vagy alszom egy jót.
Egy mási szobában, valami várófélében hosszas várakozás következett, ahol megkérdezték, kérek e papot. Huha, gondoltam eddig lábtörésről volt szó, nem agytranszplantról, de azért kértem. A sokk még mindig rázott, de gyakorlatilag készen álltam a műtétre.
Szóval ott tartottam, hogy a biciklizés veszélyes. A nagy általánosságok után, most ezt egy példán be is szeretném mutatni.
Alig engedtem fel a fékeket, a kis butuska is elindult. Gondoltam viccelődik, de azért hamarjában fékhez kaptam. Megállni már nem tudtam, illetve csak első kerékkel előtte. A bácsi viszont nem is akart megállni, így szép lassan elvitte az első kerekemet, szinte lépésben. Arra gondoltam szintén túlzóan optimistán, hogy talán csak megtalálja a gáz melletti egyetlen pedált, és megérinti, hiszen az alig csecsemőmászásban haladó autó, ami szemlátomást csak jobbra kikanyarodni akart, ettől egyből megállt volna. Hát ő nem megállt, csak – gondolom én – bambult balra, hogy kikanyarodhat e a kihalt, kétsávos útra és rendíthetetlenül csorgott tovább. Egyensúlyom veszítve, kicsit rádőlve a személygépjármű motorházának tetejére, leszálltam a második csodabiciklimről, akkor még nem tudva, hogy kb. háromnegyed évre bizonyosan. Pechemre ahová a bal lábam raktam, arra szándékozott haladni a kocsi jobb első kereke is, aminek sofőrje még mindig a sikeres kikanyarodás megelőlegezett mámorától talán, de nem észlelte az - ugyan egyelőre még nem a saját feje fölött, de - tagadhatatlanul egyre vaskosabban gomolygó, vészjósló fellegeket. Az említett kerék tehát szép komótosan megmászta a bokám, aztán szépen nekilátott a lábszáramnak is, amit ugye majdnem más fából faragtak azóta. Elnézegettem volna hosszabban is a próbálkozást, de sajnos légies csontjaim megadták magukat és megadó reccsenéssel ismerték el a gépiesített puszta erő fölényét. Volt még egy kegyelemdöfésszerű roppanás, csak hogy a munka alaposan el legyen végezve. Én ezen a ponton elfáradtam annyira, hogy leheveredtem a betonra és jobb dolgom nem lévén elkezdtem ősi hangokat csiszolatlan, de erőteljes baritonban szabadjára ereszteni. Nem mintha fájt volna, és tudtam is, hogy nem fog egy ideig, csak tényleg azt gondoltam, hogy ez a legjobb elfoglaltság, amit az ember ilyen helyzetben találhat. Talán ez lehetett az a pont, amikor az autóvezető kis csacsi úgy döntött, hogy azért mégiscsak megáll.
Kiszállt és megkérdezte, hogy: „Are you OK?” „No” hangzott a meglepő válaszom, változatlan intonálásban, miután gyakorlatilag két másodperc alatt két pót-térdet is hajtogatott a lábszáramra. Ez, utólag belegondolva tényleg praktikus lehet, mert segítségükkel a bal nagylábujjammal szinte akárhol meg tudtam volna vakarni a combom. Nem viszketett sajnos. A baj, hogy közben meg a lábszáram valahogy úgy nézett ki, mint egy kiló nyers fasírt, hanyagul összedolgozva néhány szál fehérrépával.
