Etetők

11 óra 28 perc. Ez az első olyan pillanat, amikor a gyomrom érzőidegei először felajzódnak az ebédre. Az ebédre, melyet a szó igazi értelmében itt nemigen használhatok. Ebéd számomra az, amiről Márai beszél a Szindbád hazamegy-ben:

„Az ebéd volt az a pillanat, mikor az élet gondjai és reménytelenségei közepette a magyar ember egy pillanatra magába szállott, lelki szemeit elfordította a gondok fekete tájaitól, s úgy ült le a fehér kendővel megterített asztalhoz, mintha valamilyen ősi pogány szertartásnak áldozna most. (...) Igen, az ebéd ünnep volt, háromfelvonásos áhítatos színjátéka az életnek, a leves, a hús és a tészta oly vaskövetkezetességgel követték egymást a magyar asztalon, mintha divat, újkori felfogások, az étkezés szokásainak korszerű változása soha nem tudná felborítani a magyar ebédezőasztalok házirendjét.”

Itt nem ebéd van. Itt lunch van. 11 óra 28 perc környékén félénken körbenézek és elkezdjük szervezni, hogy mi is legyen. Odahaza a kérdés egyszerűbb volt. A Kicsibe, vagy a Nagyba menjünk. Gyalog. Itt kocsiba pattanunk és a város valamely etetőjébe hajtunk. Nem azt mondom, hogy rosszak, de azért ez nem ebéd.

Aki ismer, tudja, hogy számomra a leves a nap egyik mérföldköve.

„A leves nedvei ágyazták meg a gyomorban az elkövetkező ételek helyét, a leves indította el a lélekben azt a komoly, emelkedett lelki folyamatot, amely feltétele volt annak, hogy az étkezés valóban meleg és igazi emberi ünnepséggé alakuljon át, s ne csak bendőtömés és táplálkozás legyen belőle.”

No itt ilyen sincs.

A lunch aktusa a sorbaállással kezdődik, mint szerte a világon minden munkahelyi ebédnél. Ugyan az angolommal kevés lényegi problémám akadt eddig, de az itteni etetőkben bizony súlyos gondokkal kerülök szembe. Itt elsőre egyrészt azt hiszik, hogy itt nőttem föl, másrészt azt gondolják, hogy csak oda járok enni és ismerem a teljes választékot.

A helyzet a következő. Általában négy ember áll egymás mellett a pult mögött, akik, amíg elhaladok a pénztárig, futószalagszerűen elkészítik, amit kérek. Ezek az emberek, akik nem is annyira ritkán feketék, a maguk fekete akcentusával elhadart firtató hangsúlyú nyelvi formulát szegeznek nekem, melynek valódi tartalmáról annyi fogalmam sem szokott lenni, mintha urdu nyelven, telefonon kérdeznék meg mi a véleményem az elefántszelidítés legújabb trendjeiről.

Ilyenkor vagy kollegától kérek kétségbeesetten segítséget, vagy Hunglish nyelven értésükre adom, hogy enni jöttem, nem qvízsóban szerepelni.

Arra, amit aztán kapok, nem igazán mondanám, hogy rossz. Nagyon pontosan kitalált szendvicsek, burritók és hasonló ételek ezek. Egy dologban viszont mindegyik közös. Nem kell hozzájuk evőeszköz.

Akármilyenek is ezek, Toni Packo kicsit más, de az inkább jöjjön holnap.