Ma gondoltam felveszek pénzt, mert ugye nyitottam számlát és bizony erre-arra azért elmegy ennyi-annyi.
Ugyanaz a kedves terebélyes fekete asszonyság a pultnál. Már tegnap sem kérte az útlevelem, csak adta a pénzt. Azt mondta akkor, hogy max 100-at ad. Kilencnapos átfutás, nomeg nincs még Social Security Number-em, meg ilyenek miatt...
Gondoltam legyen, bár ehhez aztán tényleg nem igen szoktam, hogy a saját pénzemből nem annyit veszek föl, amennyit csak akarok.
Ma úgy mentem oda tehát, hogy számítottam a legrosszabbra. Végtelenül kedvesen a szemembe nézett és azt mondta, hogy nem ad pénzt. Végtelenül kedvesen a szemébe néztem és azt mondtam, hogy nem megyek el pénz nélkül. Rövid állóháború után a felettesénél kötöttem ki. Egy kedves terebélyes fehér asszonyságnál.
Végtelenül kedvesen a szemembe nézett és azt mondta, hogy nem ad pénzt. Végtelenül kedvesen a szemébe néztem és azt mondtam, hogy nem megyek el pénz nélkül.
Elkezdett telefonálni, átnézte a papírokat, ellenőrizte a csekket, amit még pénteken adtam oda. Lebetűztette velem a vezetéknevemet, majd megkérdezte, hogy én vagyok e David Nemeth professzor. Mondtam, hogy nem, mire ő, hogy szerinte sem, mert azt jól ismeri.
Kedvesen mosolygott és adott kétszáz dollárt. Hirtelen bevillant, amikor nyolcadikos koromban mozira kértem otthon pénzt. Ugyanez a mosoly kísérte a pénz átnyújtásának aktusát akkor is.
Kifele menet végtelenül kedvesen a fekete nőre mosolyogtam és megígértem neki, hogy holnap nem jövök. Ő végtelenül kedvesen visszamosolygott és azt mondta, hogy nem is akar látni nyolcadikáig. Itt így megy ez.
