Detroit!

***Tegnap a gépem meghalt. Ami postot írtam elszállt. Most újra. Remélem ma kettőre is jut idő.***

Egy fekete nő, elkezdett énekelni. Olyan erővel és lendülettel, hogy egész egyszerűen nem lehetett nem a hatása alá kerülni. Aztán egyszercsak hátulról megjelent húsz-harminc nő, akik felvonultak a lelkész mögötti emelvényre és bekapcsolódtak az énekbe. Ez volt az első pillanat, amikor elgondolkodtam, hogy átkeresztelkedem…

Ekkor már nem volt olyan ember a templom/zsinagógában, aki ne élt volna együtt a zenével. (Akinek nincs még képe arról, hogy miről is beszélek, annak ajánlom figyelmébe a Blues Brothers idevonatkozó részét. Vicces, hogy ide pont az az ember hívott meg, aki azt filmezte…)

Az énekek után egyik női presbiter kiült középre, a gyerekek pedig köré. Felmutatott gyümölcsöket és kérdezte a kicsiket, hogy melyik mi. A körte alma volt és a barack krumpli, úgyhogy úgy döntött a fügefáról szóló példabeszédet inkább almával mondja el. Mikor végzett, elkezdte kérdezni a körülötte ülőket a példabeszédről. Megkérdezte mit is lehet csinálni egy olyan almafával, ami már nem hoz gyümölcsöt. Az elvárt “semmit, ki kell vágni” helyett a “fel lehet rá mászni” jött elsőnek, de senki nem jött zavarba. Itt gondoltam másodszor az áttérésre.

Egy újabb magával ragadó ének után a lelkész a felnőtteknek beszélt. Nem is akárhogyan. Ez volt a harmadik megingásom, de nem kell aggódni, nem térek át és ennek nem csak etnikai okai vannak J.

Döbbenetes élmény volt, hogy végig mindenki együtt él a szertartással. Nem lehetett kívülállóként csak nézni. Jobb volt, mint sok szombat esti buli. Egyedül fröccsöt nem szolgáltak föl. (Apropó.. Amióta kinn vagyok még egy korty szeszt sem ittam.)

Ez után a feledhetetlen délelőtt után sietni kellett vissza pihenni kicsit, mert este várt minket a Casino.