Ma elmentem háziorvost választani. Anélkül, hogy érdekelte volna őket, hogy most van e egyáltalán panaszom, megkérdezték, hogy milyen hozzátartozóm értesítendő szükség esetén. Aztán azt, hogy milyen vallású vagyok és ki a papom… De mielőtt eltűnüdhettem volna, hogy ez miért is szükséges, már ott tartotunk, hogy van e érvényben lévő végakaratom.
Biztos kevernek valakivel…
Aztán rövid beszélgetés a dokival. Mondhatnám mélyinterjú. Amolyan "És öt éves korodban mosatlanul etted a gyümölcsöt a fáról..?" - mélységű, és akkor az igazí arcpirongató firtató nyelvi fordulatokra nem is pazarolnék időt, amivel nem csak a szexuális szokásaimat, de szinte a székletem külalakját is tudni akarta…
Mikor ez a kellemes diskurzus a végéhez közeledett, kezdtem sejteni, hogy most akkor mi is a dörgés. Vérvétel következik. Meg kicsi pisi.
Nővér hív. Pisilni kell. Odaad egy kis kapszulát. Nem nagyzolni akarok, de nehéz volt beletalálni, olyan kicsit. Átfutott az agyamon, ha arányosan ennyi vért vesznek le, akkor nem lesz gond. Sajnos nem így lett.
Szinte rutinból mondtam a nővérnek, hogy viszonylag komaly tűfóbiám van. Aki ismer, az tudja, hogy ez egy erős eufemizmus. Nem kizárt, hogy egyszer meg is jelentetek egy: "Az én tűfóbiám - avagy abszurd és vicces helyzetek amikor elájultam" című kötetet.
Nővér kérdezi: "Átmenjünk az ápolóba, feküdni akar?"
Mondtam neki, hogy "Nem, erős felnőtt férfi vagyok, csak szólni akartam…"
És akkor hirtelen minden világossá vált. Leginkább az, hogy miért lett volna jó, ha van végakaratom.
"Tényleg nem akarsz feküdni? Ez a 11 kémcső mind neked lesz."
Összesen 5,8 deciliter. Rutintesztre!
Szerintem csak ki akartak véreztetni, mint egy vágásérett mangalicát.
Hú, de jó lenne most egy kis abált tokaszalonna.
A vérfürdő után a nővérszobában fekve a rám vigyázó fekete nővérkére néztem, magamra mutattam és csak annyit kérdeztem: Am I white?
...
