Hatalmas tervekkel érkeztem a reptérre. Előző
este alig aludtam valamit, vegytisztán taktikai jelleggel, hogy így ennél is
könnyebben aludjak el a repülőn. Londonig pont volt időm újra otthonosan és
tiszta szívből megutálni a repülést és erőből ébren tartani magam, hogy majd a
vezércsel után a legkényelmesebb helyen végre kialhassam magam. Másfél óra Heathrow
várakozás és készen is álltam, hogy az American Airlines legénységét vajpuhára
főzzem, hogy fondorlatos ármánnyal végül aztán business classon élvezhessem
végig azt az utazást, amit a komplett túrista osztály nyomorúságos agóniában vészel át.
Tervem csúfos kudarcba fulladt, hiszen teltház
volt a gépen. Nyilvánvalóan volt B-tervem. Végtelensok kifinomult mérget vittem
magammal erre a valóban nem várt eseményre, ha esetleg nem sikerül
verbálkaratéval kétvállra fektetnem a légiutas-kísérőket. Tudomásul véve, hogy
a középső oszlopban középen kell ülnöm, összeállítottam a helyzet komolyságához
leginkább passzoló duplamelatonin-tramadol-aszpirin koktélt. Ha elég biztos a
B-terv, akkor oda nem kell C, csecsemők ártatlan mosolyával, csorgó nyállal
fogok aludni, amíg a gép kerekei puhán nem érintik a chicagoi O’Hare reptér
aszfaltját.
Végül aztán nyolc és fél órán keresztül vérben forgó szemekkel, zsibbadtan bambulva, végtelen álmossággal kűzdve, féléber
zombiként a végelgyengülés szélén, szorongva két horkoló amerikai közt, egyszercsak éreztem, hogy lehuppan a gép és az USÁban voltam.
Ez a lényeg, nem?
:-)
VálaszTörlés