Öreg Sam

A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!

Boston 1

Amikor tengerészként dolgoztam, sok napi hánykolódás után, amit szinte végig a hajófenékben töltöttem, egyik délután, mikor végre felengedtek a tatra, hogy a hajóköteleket rendberakjam kitekintettem a korláton túlra, és lám:

Newport

Miután teljesen esélytelen, hogy rávegyem magam az írásra egyszerűen és igénytelenül képeket pakolok föl magam megnyugtatása és a kedélyek felborzolása érdekében. Ezúttal őszi newporti kiruccanásomról.

Mellesleg ha nem világos valami, vagy kérdés van, vagy reklamáció, akkor csak egész nyugodtan, február 25-én estefele a Lánchíd sörözőben, ahol kihelyezett fogadó órát tartok. Személyesen.

Képek, mint eddig is kattintásra nagy méretben.

A legcsúfabb arc: Black Friday

Szörnyeteg Lajos

Míg Európában a jámbor népek a „Ne Vásárolj Semmit” napot tartotta és józan megfontolásból semmit nem vásárolt, addig jenkiföld egész másban sántikált. A Hálaadásnapi meghitt családi beszélgetés és nyugalom csak a vihar előtti csend volt. Invázió előtti tanácskozás, taktikai megbeszélés, haderő és erőforrás átcsoportosítások és rohamtervek születtek az asztalok mellett. Éjfélkor fellövik ugyanis a pusztító erejű vásárlási tornádó jelzőrakétáit, hogy az egész napos nyugalomtól és meghitt csendtől megtébolyult termeszroham féktelen vásárlásban dühönghesse ki magát.

Mint ahogyan a neve is mutatja, gyászos nap ez a péntek. Szégyentelenül a vásárlásnak dedikált nap. A név eredete, hogy a cégek mérlege ezen a napon fordul a piros, vagyis negatív egyenlegből feketébe, vagyis pozitívba. Az újságok címlapon hozzák le az akciózni kívánt termékeket egy héttel előre és bizony itt az ingerküszöb magasabb, mint Svájcban, ahol 3% árengedménnyel még a leghiggadtabb bankárt is fel lehet izgatni. Itt a 30%-kal leárazott termékekre adnak még 50%-ot ezen a napon, vagy esetleg 1 dolláros akciókkal szórják ki a CD-lejátszókat és grillezőket.

A teljes élmény érdekében egyszer már kerék alá is mentem, hogy elsőkézből szerzett információk alapján tudjak írni az egészségügyről, tehát most sem lehetett akadály, hogy ismét megmerítkezzem a sötét valóság derékig mocskos levében. A választásom az alapállapotban is elviselhetetlenül olcsó Walmartra esett. Itt az ajtót éjfélkor nyitják és az árakat úgy állítják be, hogy a családi idilltől megzavart jámbor lelkekben is megpattan egy húr és elementáris erővel keríti őket hatalmába a hörcsög gyűjtőszenvedély. Az este tíztől kapu előtt sorban állók tömegei közt még jegyeket is osztanak egyes cikkekre, melyekből csak kevés van. Amikor aztán éjfelet üt az óra, a biztonsági őr elfordítja a zárban a kulcsot és utat nyit a vérben forgó szemű rohamnak, mely elsöprő erejű cunamiként tódul be az ígéret földjére. Idén szerencsés év volt, mert most az akciós plazmaTVkért folyatott harcban nem tapostak halálra egyetle biztonsági őrt sem, nem úgy, mint tavaly. Az első három szerencsés ugye… nomeg amíg a készlet tart…

Szóval kimerészkedtem a farkasok lakta prérire koncon marakodó dögevőket fotózni. És hát nem csalódtam. Hajnali kettőkor minden pénztár nyitva és mindegyik standnál már legalább harminc méter hosszú sor.

Az ideiglenesen felállított olcsó kartonstandokból leomló ruhaszemétben kotorászó emberek közt, mint valami szürreális csehszlovák filmben nyomakodtam előre.

A lomtalanításkor cigányoktól nálunk megszokott stoppolás módszerével a TV-s dobozra ültetett kisgyerekek ásítozva és beszélgetve vártak a hajnali ötkor élesedő akciókra, míg szüleik az áruház alaprajzára előre berajzolt pontos akcióterv alapján rohangáltak GPS-től, vasalón keresztül a Barbievárig.

Elveszett gyerekek városa

Az igazi női kielégülés pillanata

Újra és újra félhangosan ki kellett jelentenem, hogy nem veszek semmit. Aztán nálam is átszakadt a gát és kezdetnek a fényképezőgépembe vettem egy 8GB-os SD kártyát 12 dollárért, majd hazamentem.

Mikor felébredtem, valami szörnyű ragály fertőzhetett meg, mert mint egy zombi felkerekedtem újra, és az akkorra lecsendesedett boltok felé vettem az irányt. Szép lassan azon kaptam magam, hogy okos/hasznos/úgyis kellett/jó lesz valamire dolgokra költöttem egy átlagnyugdíjat. Mialatt a csomagtartóban a zsákmánntal hazafelé autóztam, Amerika népe éppen ébredezhetett. Elképzeltem az előző este költekezésétől kimerült és kielégült ürességet érző embereket, amint maguk elé és a bontatlan dobozokra néznek a megcsalatott emberek mosolyával. Osztoztam velük ebben a mosolyban. Magam előtt néztem a szaggatott vonalak lüktetését, miközben visszagondoltam a Thanksgivingre és Black Fridayre. Elkezdtem nevetni. Először éreztem igazán, még a bőröm alatt is, hogy AMERIKÁBAN ÉLEK.

Thanksgiving és Black Friday

Avagy amerika legszebb és legcsúfabb arca

A legszebb arc: Thanksgiving

Nem mentegetőzni akarok, de van nyomós és publikus indokom arra, hogy miért nem írtam. Az a baj, hogy a publikus nem nyomós, a nyomós meg nem publikus. ;)

Kicsit be szoktam ragadni, amikor valamiről pozitívan tudok csak nyilatkozni. Hónapok óta tudtam, hogy közeledik Thanksgiving. Elterveztem, hogy majd alszom, vagy majd jókat nevetek az itteni újabb fura őrületen. Hozzám eddig a Hálaadásünnep csak a South Park pulykamészárlásán és Kennyék vajbabkonzerv lakomáján keresztül ért el. Egy kis ízelítőt ugyan kaphattam belőle Japánban dolgozó amerikaiaktól, akik meghívtak, de akkor ezt nem tekintettem tipikusnak.

Apróbb utalásokat hallottam ugyan az elmúlt időszakban, hogy bizony itt a Thanksgiving a fő ünnep és nem a karácsony, de azért lássuk be az mégiscsak abszurd, hogy hisztériában bármi is beelőzze karácsonyt. Gondoltam, hogy égetnivaló pogány népség ez, ha mégiscsak így gondolja. Történt, hogy meg is hívtak. Na de nem úgy, hogy van e kedvem, hanem, hogy hol töltöm.. A "nem tudom" válasz automatikusan magában foglalta a meghívás elfogadását. Innentől kezdve viszont a következő pár napban, a szám szerint hat meghívásra már tudtam konkrétummal felelni. Ha most ebből az érződik, hogy nem volt kedvem hozzá, akkor sikerült visszaadnom valamit a valódi viszonyulásomból.

Elérkezett a nap. A máskor dugig tömött parkoló üres volt, mint Micimackó almáriumában a mézesbödönök. Néhány kósza vietnámi és kínai diák lézengett céltalanul és szomorúan a szélfútta sárguló levelek közt az őszi napsütésben. Elkezdődött, gondoltam és templomosba vágtam magam, hogy eleget tegyek az ünnepi kötelezőnek.

Ilyenkor az amerikaiak azt ünneplik, hogy az első telepesek az első aratást együtt ünnepelték az indiánokkal. Meglepett, hogy valami egyértelműen megmaradt az ünnep eredeti szellemiségéből. Nem éreztem azt a torzulást, amit a karácsonynál, hogy a pogány ritussal egynapra tett Jézus születésének ünneplése szép lassan szeretet, majd fenyőünneppé, aztán veszekedős ajándékozási hisztériává csökevényesedik.

Amikor megérkeztem, egy igencsak bensőséges nagycsaládi sürgésforgás közepén találtam magam. Betty és Jim, vendéglátóim, akiket még a kórházból ismertem meg, formaságokat mellőzve mutattak be a gyerekeiknek és unokáiknak, valamint a szomszédoknak akiket szintén áthívtak. Egyből a kezembe is adták a kést, hogy daraboljam a pulykát tálalásra készre, amíg mindenki mással volt elfoglalva. Abban a pillanatban éreztem, hogy része vagyok egy családnak és egy ünnepnek.

Egy olyan ünnepnek, ami nagyon kevés formaságot követ, de mégis határozott hagyományai vannak. Könnyed és méltóságteljes egyszerre. A fekete szomszéd vasalt ingben és nyakkendőben, míg a családtagok némelyike melegítőben szinte. A pulyka, a szószok és a zöldségek viszont olyan feszesen követték a szokásokat, mintha nélkülük az egész nemzet darabjaira hullana. Vacsora előtt a családfő hálát adott mindenért, amit az elmúlt év adott és megkezdődött a valóban kötetlen vacsora, ahol egy pillanatig nem éreztem magam vendégnek. Evés után az igazi "kibontottam-átadtam-jóllaktam" stressz utáni szentestét idéző hangulatban ült össze a család azzal a különbséggel, hogy nem volt előtte se kibontom, se átadom, se stressz, csak jóllakás. Viszont természetesen a TV ugyan lehalkítva, de azért mégiscsak ment közben.

Autósportok

A most következő bejegyzés kiskorúaknak, környezetvédőknek, állatvédőknek, engem féltőknek és hatósági személyeknek a benne található zavaró képi elemek és szövegrészletek miatt nagykorú felügyelete mellett sem ajánlott. A valósággal való egyezés pusztán a véletlen műve és az okozott károkért felelősséget nem vállalok.

Akkor annak a maroknyi csapatnak, akik maradtatok, beszámolnék arról, hogy hogyan is lehet ebben az országban pikk-pakk biciklistából kényszerautóssá avanzsálva 40 nap alatt közel 10.000km-t levezetni.

Remélem átérezhető, hogy ez csak bizonyos csodálatos képességek, vagy furfangos praktikák birtokában sikerülhet, amiket most önzetlenül meg is osztok.

A vezetés a bjutiful frendli nésön of amerikában tényleg más. Az utak mások, az autók mások és az emberek is mások.

Amikor rátérek az autópályára, a gps NDK női úszónőkhöz illő hangja, Andrea csak annyit mond: „menj tovább 180 kilómétert”. És akkor kezdődik.

Az autó monoton búg, a motor 2000-es fordulatszámon pörög egyenletesen, míg a mutató 15%-kal a megengedett sebesség fölött, 120 km/h környékén stabilan, mintha rajzolva lenne. Könnyen számolható, másfél óra múlva kell rátérnem szinte lassítás nélkül a következő majd kétszáz kilométeres pályaszakaszra.

Előre nézek és vezetni próbálok, de erre bizony kevés esély van, hiszen a lábam pedált nem érint a tempomat miatt és a nyílegyenes út sem követel Sébastien Loeb-i képességeket. Az első fél órában csak a zenére figyeltem, illetve azt vártam, hogy fogyjanak a számok, mert abból tudtam, hogy haladok. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy hosszú percek óta a szaggatott vonalakat figyelem a horizonton és azon gondolkodom, hogy ott, ahol azok a végtelenben összeérnek, hogyan fogok átférni köztük. Ebben a percben éreztem baj lesz, tehát iziben szervezetem részévé tettem egy redbullt majd jobbmarokkal összenyomva dobtam a hátam mögé és elkezdtem termékenyen gondolkozni, hogy mivel tölthetném el az időt.

Elkezdtem közúti autósportokat kitalálni, amik a bennem feszülő teljesítménykényszer és versenyszellem miatt ébren tartanak. Rá kellett jönnöm, hogy nincs új a nap alatt, mert a nagy lelkesen kitalált játékaimat a többiek már régen játsszák.

Elsőként a Sávszlalom nevű sportot kedveltem meg. Ennek lényege, hogy elnyújtott harmonikus szinusszal a szaggatott vonalak közt tartom a kocsit. Ez a sport igen népszerű, de leginkább kiegészítősportként játsszák.

Egyik legnépszerűbb társsportja a Hosszútávú Egymásmelletthaladás. Mivel itt mindenki tempomattal halad, ráadásul közel egyenlő értékre beállítva a sebességet, gyakran megesik, hogy a kicsit gyorsabb kocsi beéri az előtte utazót és belefog az előzésbe. Ilyenkor általában a sebességük közt csak a sokadik tizedes jegyben van különbség, amit már egy kvantumfizikus is kerekítene. Ilyenkor lehet elkezdeni drukkolni, hogy az egyiknek kicsit eresszen le a kereke, vagy jöjjön egy kanyar, hogy a belső íven menő előnyhöz juthasson. Sajnos kanyar csak kétnapi járóföldönként van, úgyhogy marad a várakozás.

A hátul feltorlódott nézők az ún. Ötvencenti nevű sporttal a kötelék részévé is válhatnak. Mint ahogyan ez a nevében is benne van, itt a cél a lökhárítók közti ötvencenti stabilizálása. Így válik a hosszú unalmas út esztétikailag is élvezetes, kihívásokkal teli csapatsporttá, főleg ha tovább fokozzuk a helyzetet a Mozi nevű játékkal.

Ennek a játéknak két módozata ismert. Az egyik, amikor a fejünket oldalt fordítjuk és a rajban mellettünk haladó sofőrt kezdjük bámulni, miközben a két kocsi közti távolság alapján kormányozunk. Ilyenkor a felló ameriken tekintetekből kiolvasható reakciók az emberi emóciók igen széles skáláján mozognak. Másik változat, amikor távolsági buszok TV-jét nézve próbáljuk kitalálni, hogy mivel szórakoztatják az utasokat. (Általában ilyenkor spontán Sávszlalom is kezdődik.)

Kifogástalan mókát ígér a Perifériásvezetés is, amikor a tájban gyönyörködve csak a szemünk sarkával figyeljük a szaggatott vonalat. Ilyenkor aztán valóban érdekes dolgokat lehet látni az út mentén, amire máskülönben esély sem lenne.

Szarvas

Szarvas

És végül az egyik kedvenc levezetősportom, egy amolyan nyújtás, mely egyszerre pihentető és mégis izgalmas, a Fifti-fifti. Egyszerűek a szabályok; a szemet két másodpercre becsukva, két másodpercre kinyitva kell tartani. Nem árulom el hány periódus az egyéni csúcsom.

Remélem sikerült kedvet csinálnom a hosszú távú vezetéshez, igazi adrenalinhuszároknak ajánlom a kombinált sportokat, mint a perifériásvezetés/fifti-fifti, vagy az ötvencenti/mozi variációkat.

Figyelni fogom a baleseti jelentéseket, hogy tudjam, hogy haladtok!

A megjegyzést írni nem szeretőknek új sáv alul a vélemények mellett, ahol csak klikkelni kell! Előre is köszönöm!

Autóm

Sokan voltatok kíváncsiak a kocsimra, de sehogyan sem akaródzott nekiállni és fotózni. Viszont szerencsém volt, mert valaki lefotózta, miközben hasítottam vele a levegőt és el is küldte nekem a képeket. Kicsit sokallom értük a 120$-t, meg nem is lettek igazán jók a képek, de egye fene, így ez a gond is letudva.

A mellékelt adatokra meg nem vagyok büszke. Tudok ennél sokkal jobbat is. Évekig hajtok és próbálkozom, erre végül csak egy középszerű teljesítményemet örökítik meg.